Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Nagyon el vagyok keseredve. Kőművesként üzemi baleset ért 1989-ben, így rokkantnyugdíjas lettem három évig. Akkor lefokoztak ötvenszázalékos rendszeres szociális járadékra, és harminc százalék maradt az üzemi baleseti járadék. Ez jelenleg alig több mint harmincezer forint. Napi tíz szem gyógyszert szedek, 2000 óta szívbeteg vagyok, anginás rohamaim vannak. Tavaly nyáron egy délelőtt háromszor lettem rosszul, kórházba kerültem. Ezután beadtam az állapotom rosszabbodását igazoló orvosi papírokat a megyei nyugdíj-biztosítási igazgatósághoz, köztük voltak a szív- és érrendszeri, ízületi, depressziós és egyéb mentálhigiénés problémáimat bizonyító leletek. Megtörtént a felülvizsgálat. Ami ez ügyben rettentően bánt: véglegesítve voltam, és most, ennyi betegség után 2008 novemberére újbóli felülvizsgálatra rendeltek be.
Nem értem. Csak akkor beteg valaki, ha már beültették a szívritmusszabályzót vagy a csípőprotézist? Ötvenéves leszek, a szolgálati időm több mint húsz év. Dolgozni nem tudok, orvosi ellátásra, rendszeres gyógykezelésre szorulok. Tavaly év végén másodfokra fellebbeztem. Kérem a segítségét, hova forduljak még?
Köszönettel:
Egy elkeseredett ember

Kedves Elkeseredett Ember!
A konkrét kérdést illetően rövid leszek: sajnos nem tudom. Tény, hogy a rokkantnyugdíjra való jogosultságot az utóbbi időben szigorították, mert beteg és orvos részéről egyaránt számos visszaélésre adott lehetőséget. Az effajta megszorítások pedig mindig azokat érintik a legkellemetlenebbül, akik esetében a túlzott szigor nem lenne indokolt. Az Ön ügyében egy jogász vagy orvos nagyobb segítséget, használhatóbb tanácsokat adhatna nálamnál.
Ami miatt mégis elővettem levelét, és fontosnak tartom, hogy az újságba is bekerüljön, az nem is annyira a fenti eset, mint inkább egy általa bemutatott, általánosabb jelenség: a betegséghez való viszonyulásunk. Számos esetben érzem azt - utcán, vonaton, bevásárláskor elkapott beszélgetések foszlányaiból, régi ismerősökkel való találkozásokból, "Hogy van?" kérdésre adott válaszokból -, mintha a betegségeket nem a nekik megfelelő módon kezelnénk. Hogy mit értek ezen? Nem gyógykezelést, sokkal inkább józan magatartást. Szerintem ugyanis az embert sújtó legrosszabb dolgok egyike, ha elveszítjük egészségünket. Megtartásáért küzdenünk kellene, ha pedig ez nem sikerül, mindent meg kell tennünk visszaszerzéséért.
Nálunk azonban mintha az emberek egy része kicsit másképp ítélné meg ezt. A betegség sokak számára beszédtéma, magyarázatként és mentségként szolgál. Nemritkán mindenfajta tartózkodás nélkül tesszük közszemlére nyavalyáinkat, mintha valamiféle érdem lenne a sok tortúrán való átesés. Sőt, hallottam olyanokról, akik között azért romlott meg a viszony, mert egyiküknek sikerült megszereznie a rokkanttá minősítést, másikuknak nem.
Hát nem furcsa?! Még ha az előbbi meg is kapja havonta a fix (bár csekély) összegű rokkantnyugdíjat, ha a továbbiakban felmentést is kap a munkavégzés alól, nem inkább sajnálni kellene? A másiknak pedig örülni, erőt meríteni és reménykedni, hogy az egészségi állapota és ebből fakadóan egész életminősége még javítható.
Üdvözlettel: