Áruljuk magunkat

Álláslesen
Nemcsak az számít, hol végeztél és mit tudsz, hanem az is, kit ismersz a szakmában. Ötből négyen ugyanis ez utóbbi alapján találnak munkát.
Érdekes fajta a magyar. Minél kevesebb frissdiplomás talál munkát, annál kevésbé érdeklődik a különböző álláskereső technikák iránt. Vagyis hajlamosak vagyunk elhagyni magunkat, ahelyett hogy felvérteznénk a kudarcokkal szemben. Pedig az első számú szabály: légy magabiztos! Mert nem feltétlenül a legjobbak a nyerők. Az győz, aki el tudja adni magát!
Kik a nyerők? Évek óta nagy a kereslet többek között a gépész- és villamosmérnökök, a termelésirányítók, az informatikusok, valamint a külkereskedők iránt. Az elmúlt évtizedben megsokszorozódott a közgazdászdiplomások száma, mondhatni túltermelés van belőlük. Közülük a szakosodott pénzügyesek, kontrollingosok, könyvelők és piackutatók csaknem biztos befutók. Egy vagy két, minimum középfokú nyelvvizsga nélkül nem is érdemes komoly állást megpályázni, ma már ez alapkövetelménynek számít.
Kikre jár rá a rúd? A tanárképzést az elmúlt évtizedekben jócskán túlméretezték, a frissdiplomásokkal valószínűleg tovább nő az állástalan pedagógusok száma. A jogászok egy része is kénytelen más területen próbálkozni. Az életkort tekintve a munkaerőpiacon a legveszélyeztetettebbek az ötven év fölöttiek. Pintér Zsolt szerint nekik nem is nagyon érdemes állásközvetítőnél próbálkozniuk, csak a szerencsében bízhatnak. Már ha nincsenek személyes kapcsolataik. Vagy ha nem fognak önálló kisvállalkozásba. A szülés után visszatérő kismamák helyzete sem szívderítő: a legtöbb munkáltató fanyalogva fogadja vissza őket, s a fizetésük sem lesz annyi, mint ha a kiesett években is dolgoztak volna.

A biztos pont
Egy biztos pontja van az álláskeresésnek: a bizonytalanság. Legalábbis nálunk. De kezdjük kicsit messzebbről, a pályaválasztásnál! A tervezés nem az erősségünk. Az érettségi előtti döntéskor eszünk ágában sincs figyelembe venni annak a munkaerőpiacnak a jellemzőit, amelyen négy-öt év múlva magunk is tolongunk majd. Rendszerint csak sodródunk az aktuális "divatszakmahullámmal". Vagy egyszerűen csak abban döntünk, hogy hol is szeretnénk eltölteni a következő vonzó diákéveket.
Persze nem lehet tökéletes biztonsággal megjósolni, milyen szakmákra lesz szükség holnap, holnapután. Az azonban jó ideje kristálytisztán látszik, hogy tanárokkal és jogászokkal Dunát lehet rekeszteni, míg a kevés villamosmérnök után két kézzel kapkodnak a munkaadók. És a napokban újabb ezer és ezer frissdiplomás jogászt meg bölcsészt bocsátanak útjukra a főiskolák, egyetemek. Akik közül minden ötödik állás nélkül marad.
Józan parasztésszel azt gondolhatnánk, hogy a vállalatok a legjobbakat veszik fel, a legjobb helyről. Ez csak részben igaz. Az iskolák mezőnyében valóban komoly rangsor van. A cégvezetők szemében nem ugyanannyit ér például a Gábor Dénes Műszaki Főiskolán szerzett diploma, mint a Műegyetem megfelelő papirosa. És a szegedi egyetem kommunikációs képzését többre becsülik a Kodolányiénál.
Szóval kezünkben a diploma. De még ennél is többet nyom a latban, hogy az állásra jelentkező a felvételi folyamat során miként tudja "eladni" magát. Ezen áll vagy bukik minden - állítja Pintér Zsolt fejvadász és karrier-tanácsadó. Márpedig erre a létfontosságú tudásra nem tanítják meg a hallgatókat a főiskolák, egyetemek.
Már a munkakezdést is jó előre fel kell építeni. Ugyanis jócskán alulmaradnak a versenyben azok, akik későn, csak a diplomázás előtt ébrednek. Ők jóval többen vannak, mint az élelmesek. Pedig a leendő kapcsolatrendszert már az első években el kell kezdeni építgetni - ez kincset ér a későbbiekben. Hogyan kezdjünk hozzá? Például igyekezzünk ott tölteni a gyakorlati időt, ahol szívesen dolgoznánk majd. Vagy a megcélzott cégtől kérjünk fel egy vezetőt konzulensnek a szakdolgozatunkhoz. Aztán már nincs más dolgunk, mint olyan mély benyomást tenni, hogy - nemes egyszerűséggel - nélkülözhetetlennek érezzenek minket.
A számok is a fentieket igazolják. Az üres álláshelyek 75-80 százalékát a személyes kapcsolatok, beajánlások útján töltik be. Csak a maradék munkahelyekről szerzünk tudomást állásközvetítők és hirdetések révén.
Bárhogy hódít is az internet, nálunk százból csupán egy ember talál állást a világhálón. Láthatóan rengeteg ajánlatból mazsolázhatunk, de jó részük rég betöltött, mire "rákattanunk". A cégek elsősorban reklámra használják (ismerje meg őket az érdeklődő, forogjanak a köztudatban), mi pedig tájékozódásra, információszerzésre arról, hogy kik a menők ezen a területen.
Mitévő legyen az, aki a 20-25 százaléknyi "nyilvános" állás egyikét szeretné megcsípni? Nyomuljon! - tanácsolja Pintér Zsolt. Nem sok jóra számíthat, aki karba tett kézzel vár. Az alapelv: aki még saját magát sem tudja (a ma divatos kifejezéssel szólva) kellőképp menedzselni, arra nem szívesen bíznak feladatot a munkaadók. Minden "nekünk való" hirdetésre jelentkezni kell. Próba - szerencse.
Sőt, tanácsos próbálkozni olyan helyen is, ahol első látásra nekünk nem terem babér. Például a Magyarországra települő új cégeknél előfordul, hogy több részletben, egyszerre csak bizonyos álláshelyeket hirdetnek meg, aztán később másokat. Ha látunk szikrányi reményt is valamilyen nekünk való munkakörben, ajánlkozzunk!
Ezenkívül érdemes felkeresni az állásközvetítőket, tanácsadó cégeket. Ha munkát nem is, tapasztalatot biztosan szerzünk. Arról, milyen végzettségű munkatársakat keresnek, milyen munkakörbe és mennyiért. Hogy tudjuk, mivé érdemes sürgősen átképeznünk magunkat.
Sült galamb nem repül az ember szájába.

Hahó, torony!
A nagy áruházláncokban április óta úgynevezett médiatornyot helyeztek el. A körülbelül két méter magas termináloknál az álláskeresők ingyenesen böngészhetik a munkaerőpiac híreit. Az internet-hozzáféréssel azok is mérlegelhetik az álláskeresési lehetőségeket, akiknek otthon nincs számítógépük. Amíg a család egyik tagja az áruházban vásárol, addig a másik tanulmányozhatja a munkahelykínálatot. A torony használói arról is tájékoztatást kapnak, melyik a hozzájuk legközelebb eső munkaügyi kirendeltség. Megismerik valamennyi kormányzati programot, amely az elhelyezkedést segíti. Használatával erősödik az a meggyőződés, hogy a munka világában a helytálláshoz az álláskereső aktív közreműködése is szükséges.

Tarifatippek
Nincs abban semmi szégyellnivaló, hogy állástárgyaláskor mindenki a lehető legmagasabb jövedelmet szeretné kicsikarni a munkáltatójából. De hogyan tegyük? Legelőször is informálódjunk, hogy képesítésünk és tapasztalatunk mekkora jövedelemre "jogosít" bennünket a munkaerőpiacon. Ebben segítségünkre lehet például a www.epalya.hu elérhetőségű honlap, amelyen bizonyos szakmák átlagkereseteit is megtaláljuk. Eszerint manapság egy jogtanácsos 291 ezret, egy középiskolai tanár 160 ezret, egy gépészmérnök 261 ezret keres.
Ha van állásunk, de szeretnénk váltani, tárgyaljunk tíz-húsz százalékkal magasabb bérezésről - ennél magasabbra ácsingózni kockázatos. Sok jelentkező ott követi el a hibát, hogy a reálisnál jóval magasabb, akár negyven-ötven százalékkal magasabb öszszeget fogalmaz meg elvárásként, mert úgy taktikázik, hogy az alku során majd enged belőle. Már ha ezek után sor kerül alkura... Ha állásközvetítőnél taksáljuk túl magasra magunkat, azt kockáztatjuk, hogy be sem ajánlanak bennünket egy adott kerettel rendelkező vállalathoz.

Se fiatalt, se öreget
"Gyermekvállalás miatt nem alkalmazzuk" - ezt a mondatot egy álláshirdetésre jelentkező, lombikbébiprogramban részt vevő nőnek írták indoklásképpen. Az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak ez esetben, írásos bizonyíték alapján, kivételesen könnyű dolga volt a diszkrimináció megállapításakor. A folyamatban lévő mintegy ötszáz ügy majdnem fele a foglalkoztatás területén elkövetett hátrányos megkülönböztetésről szól.
A romák után a nőket, köztük is az idősebbeket és az anyaság előtt állókat éri a legtöbb hátrány. Az ötven év felettiek az elbocsátásoktól félhetnek, mert leépítéskor gyakran a nyugdíjhoz közel állókat bocsátják el. Ennek az az oka, hogy minél régebben dolgozik valaki, valószínűleg annál többet keres - tehát elbocsátásával több pénzt takarít meg a munkáltató. A huszonéves nőket meg azért nem szeretik, mert várhatóan néhány éven belül gyermeket szülnek majd.
Az "egyenlő munkáért egyenlő bért" elv sem valósul meg. Nemzetközi viszonylatban a nők ugyanazért a munkáért átlagosan a férfiak fizetségének 78 százalékát kapják.