Miénk a nyár

Napfény, szerelem. Kora reggeltől késő estig ömlött a tévéből a tematikus műsor. Túltett a legszaftosabb Valentin-napi őrületen is.
A piros szívecskékkel nyakon öntött, szirupos műsor után üdítő volt a fiú és a lány. A megállóban búcsúzkodtak, tudván, a busz bármelyik pillanatban feltűnhet a kanyarban. A mézszőke lány hol a jóképű fiú tekintetén csüngött, hol a mellébe fúrta fejét. Lubickolt a halk vallomásban. Ahogy a mellettük várakozók is az időnként el-elcsípett szerelmes szavakban.
A busz begördült a megállóba. A lány előzékenyen mindenkit maga elé engedett, láthatóan halogatta a kényszerű elszakadást. "De hiszen holnap újra látjuk egymást, kis butám, miénk az egész nyár" - vigasztalta a fiú a legörbülő eperajkak láttán. Érezhetően hízelgett neki a lány könnybe boruló szeme.
Az elszakadást nem halogathatták tovább. Lány fel, fiú hátra. A buszajtó becsukódott. Lopva minden utas őket leste.
Még hosszasan integettek egymásnak, mielőtt a lány helyet keresett volna magának. Mikor a busz balra fordult az utca végén, a fiú még mindig egy helyben cövekelt.
A lány a kanyar után végre leült, és a táskájából mobiltelefont halászott elő. Köszönés nélkül búgott a készülékbe: "Most indulok. Ugye, kijössz elém, édesem? Most mi bajod velem? Dolgom volt egész nap, de végig rád gondoltam, már alig bírom nélküled!"
Amikor búcsúzóul egy szenvedélyes cuppantás is elcsattant, mély rosszkedv ülte meg a járatot. Mindenki értette a helyzetet. A lány is észbe kapott, hogy a kelleténél hangosabb volt. Megszégyenülten bújt bele az újságjába.
Csak egy fiú volt vidám. Az a jóképű fiú, ott, a buszmegállóban.