Mit keresel itt, gyermekem?

A naptár 1980. november 28-át mutatott. Mikl Ottó az utolsó motorcsónakos járőrözését teljesítette abban az évben, másnapra már gyalogszolgálatra osztották be.
Huszonegy éves volt, besorozott határőr a Duna felső szakaszán.
Szőnyből indult a parancsnokával, s éjjel tizenegy óra felé érkezett Komárom alá. A part közelében a vízből magasfigyelő állt ki, ehhez tartott. Ki akart lépni, ám a lába megakadt a horgonyban, ő pedig előrevágódott, egyenesen a jéghideg vízbe. Rajta a válltáska, gépfegyver.
Még szerencse, hogy valaki megfogta a vállát, s visszarántotta.
Igen, de akkor miként lehetséges, hogy a teste mégis a folyó feneke felé süllyed? Bár végül is teljesen mindegy. Hiszen mi köze neki ahhoz a testhez? A furcsa inkább az volt, amint egyre feljebb emelkedett. Már látta a csónakot, majd Komárom fényeit, az autókat az országúton, feje fölött a csillagokat. Aztán a városon túl egy nagy feketeséget. Afelé tartott.
Puha selymességet érzett, mint amikor kormos kályhacsőbe nyúl valaki. A cső végén fényt látott, amely egyre csak nőtt, amint haladt felé.
Egy másik világba érkezett. Olyanba, amelyben nagyon jól érezte magát.
Körülnézett, s egy mezőn találta magát. Megérkezett a fény világába. Ahogy csikorgó lépésekkel haladt, egy láthatatlan határhoz ért, egy sorompóhoz, amin ha túllép, nincs többé visszatérés ebbe a világba.
- Mit keresel itt, gyermekem? - zengett egy hang mögötte. Mintha egy harang kondult volna.
Hátrafordult, s egy fehér hajú, napcserzett bőrű, idős férfit látott, rajta kék övvel összefogott fehér tunika. A legkülönösebb az volt, hogy az egész ember ragyogott. Mintha csak fényből állt volna.
- Nem kellene neked még itt lenned - kondult a hang.
A férfiből sugárzott a szeretet, a másik feltétel nélküli elfogadása. Mikl Ottó szívesen maradt volna, de elfogadta, hogy a fényes lény ezt másképp gondolja.
- Jól döntöttél - hallotta a hangot. - Visszakísérlek.
A fiatalember mindenre emlékszik, ami a különös utazása során történt vele, csak arra nem, hogy miről beszélgettek útközben. De tudja, hogy majd ez is eszébe fog jutni, amikor szüksége lesz rá. Lépéseiket csilingelés kísérte. Nem is lépések voltak ezek, talán inkább lebegés. A járőrcsónakhoz értek.
- Az a te otthonod - lökte előre a fénylő alak szelíden, de határozottan, ő pedig arccal a saját testébe esett.

*

- Úgy éreztem, mint amikor álmában zuhan az ember.
Mikl Ottó negyvenhét éves, biztosítási tanácsadó. Győrben lakik, az ING részvénytársaságnál dolgozik. Éppen telefonügyeletet tart, s amikor nincs hívása, nyugodtan tudunk beszélgetni.
- Nehéznek éreztem magam és fáztam. A legrosszabb azonban az volt, hogy olyan erővel nyomkodta a mellkasomat a parancsnokom, hogy két bordám eltört.
Amikor beleesett a vízbe, szívgörcsöt kapott, s azonnal meghalt. Később megtudta, hogy ez volt a szerencséje, mert ha a jéghideg víz a tüdejébe kerül, összeomlanak a hörgői, s abból nincs visszaút.
- Elég nagy kínokat éltem át, s közben kapálództam. Ezen én magam csodálkoztam a legjobban, hiszen belülről tökéletesen nyugodtnak éreztem magam.
A balesettel Mikl Ottónak megváltozott az élete. Az első hetekben még nemigen tudta eldönteni, hogy akkor ő tulajdonképpen él-e vagy meghalt. Esténként a szívére tette a kezét, s figyelte, dobog-e. Meg szagolgatta magát. Attól félt, hogy hullaszagot áraszt a körletben, ezért dezodorozni kezdte magát.
Néhány hét múlva végképp belátta, hogy él - de megváltozott. Addig buli bulit követett az életében, s ahogy szokták mondani, elég zűrös fiatalember volt. Most inkább ült a parkban, nézte a zajló Dunát, s csodálta a jégtáblákat, milyen gyönyörűek. A barátnője eleinte csodálkozott a változáson, azon, hogy már nemigen találnak közös témát.
Mire leszerelt, szakítottak. Ő azonban emiatt egy percig sem bánkódott, más érdekelte már: a titokzatos, vagyis ezoterikus események, ezekről olvasott legszívesebben. Szülei annak idején ateistának nevelték, ahogy mondja, több volt Marxból, mint a Bibliából. Élménye után egyre jobban érdekelték a földöntúli dolgok, különösen a buddhizmus ragadta meg. Egészen addig, amíg össze nem akadt két fiatallal Győr főutcáján. Egy képet mutattak neki, rajta egy hosszú, ősz hajú öregember.
Pontosan olyan, mint amilyent ő látott akkor, amikor meghalt.
- Ki festette a képet? - kérdezte a fiatalokat.
- Az az építész, akit John Smith, a mormon vallás alapítója feltámasztott - hangzott a válasz. - Ő látta ezt az alakot, amíg élettelen volt.
A fiatalok Amerikából érkeztek, hogy a vallásukat terjesszék. Mikl Ottó hamarosan közéjük állt, majd a győri gyülekezet vezetője lett. Négy év után azonban otthagyta őket, mert túl merevnek érezte a mormon hitgyakorlatot. Attól kezdve buddhistaként egyre inkább a misztikumnak szentelte az életét. Újságot szerkesztett, rádióban, tévében szerepelt. A földi dolgok kevéssé érdekelték már, közben pedig anyagilag mind jobban ellehetetlenült.
Élete itt újabb fordulóponthoz érkezett. Belátta, hogy nemcsak ezoterikus dolgokkal él az ember, hanem kenyérrel is. Ekkor vállalt munkát a biztosítótársaságnál.
- Megtaláltam az egyensúlyt a misztikum és a földi dolgok között - jelenti ki. - Most jól érzem magam a bőrömben. Hogy ez a korszakom meddig tart, nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy amit itt átélek, az csak halvány mása annak az örömnek, ami odaát vár rám.
(Továbbra is várjuk a halál közeli élményben részesült olvasóink leveleit.)