Titokzatos túlvilági találkozások

Hiszen én is ugyanezt láttam! - döbbent meg Nyeső Istvánné, a Pest megyei Bugyi községben élő olvasónk, amikor lapunk május 26-i számában meglátta Hieronymus Bosch festményét. A művész túlvilági látomása egy szűkülő henger, amelyben szárnyas lények a fény felé tartanak.
- Ica néni, valami baj van? - rázta meg Nyeső Istvánné vállát Ildikó, az egyik beosztottja.
Az asszony a hangot távolból hallotta.
- Várjál, még nem vagyok itt! - kiáltotta.
Mindez idén februárban történt. Az asszony a falu festéküzemének műhelyében ült. Pontosabban a teremből üveggel leválasztott kalickában, a következő heti munkarenden gondolkodott. Lassanként megjelent előtte a henger, a végén fényes gömb, benne emberformák. A fényesség egyre növekedett, már a terem felét betöltötte.
A feje ekkor mintha nem is a sajátja lett volna. Mintha már nem is a műhelyben ült volna, hanem elhagyta a testét, és a fényesség felé tartott. S közben belülről valami szorította a szerveit. Sőt nem is a szerveit, az összes sejtjét.
- De hiszen itt van, Ica néni.
Az asszony révetegen nézett Ildikóra. A rázásra zuhant vissza a testébe.
- Ica néni, ez így nem mehet tovább. Rá fog menni a férje halálára.

*

A férfi tavaly augusztus 23-án éjjel halt meg, 69 évesen, s bő hétre rá temették el. Az özvegy húga még néhány hétig az asszony mellett maradt, aztán elment ő is.
- Nem félt egyedül a lakásban? - kérdezem az asszonyt.
- Nem éreztem magam egyedül. Hetente háromszor jártam ki a papa sírjához, de öt perc múlva már jöttem is vissza. Tudtam, hogy nincs ott.
- Hanem hol volt?
- Hát itt, a lakásban. Mondom, hogy nem voltam egyedül.
Az asszony állandóan délutános műszakban dolgozik, este tízig. Hamar hazaér, ellátja a jószágokat, fekszik le. Nem templomos, de azért imádkozik, először mindig a fiáért, aztán a menyéért, az unokáiért.
Nem sokkal azután, hogy a húga elutazott, egy este különös dolog történt. Olyan, ami sem azelőtt, sem azóta.
Alighogy kimondta az áment, hatalmas ütést érzett a tarkóján. De akkorát, hogy a feje egészen az éjjeliszekrényig csúszott.
- Ilyen lehet a halál... - gondolta.
Várt néhány másodpercig, de nem történt semmi. Felkapcsolta a villanyt.
Tizenegy óra volt. Egy hónappal és egy nappal azután, hogy a férje meghalt.
- Hiszen ez a papa keze volt - gondolta.
Ismerte jól a férje kezét... Az asszony felkelt, letérdelt az elhunyt fényképe elé, s összekulcsolta a kezét:
- Papa, könyörgök, ne vigyél magaddal! Még ha megérdemelném is. A fiamnak szüksége van rám.
Az asszony sírással küszködik most is, lassan kilenc hónappal a történtek után.
- S miért gondolja, hogy megérdemelte volna, ha a férje magával viszi?
Hallgat egy darabig, aztán csak kimondja:
- Az utóbbi időben igencsak érces lett a hangulat közöttünk.
A férfi jó tíz éve ment nyugdíjba a Volántól. Ötvenöt éves volt, úgy gondolták, ne töltse haszontalanul az időt, öt hold földet kezdtek művelni. Paprikát termesztettek rajta, amiből nagy a bevétel, de nagy a munka is vele. A férfi hamarosan abba akarta hagyni, megvan már mindenük, ami kell, minek hajtsanak. Az asszony viszont másképp gondolta. Ettől kezdve állandóan civakodtak. A férfi már inkább otthon üldögélt volna a százharminc kilójával, s szopogatta a borát. Azt mondta, fáj a lába.
- Messzire dobta a kalapácsnyelet, de én azt mondtam neki, ha fáj a lábad, menjünk el az orvoshoz.
Elmentek, az orvos nem talált semmit. De ő csak erősködött, hogy csak fáj a lába. A veszekedések állandósultak. A férfi pedig egyre rosszabb állapotba került. Injekciókúrára járt, de az is többet ártott, mint használt. Most már mindig feküdt, teljesen el kellett látni.
- Miért nem döglöm már meg, nem élet az ilyen - panaszkodott.
Augusztus 15-én este vitte el a mentő az István kórházba. Huszadikára teljesen kisebesedett a teste a felfekvéstől.
- Kisfiam, vigyetek innen haza! - kérlelte a felnőtt fiát.
Az anya és a fiú azonban másképp gondolta. Majd, ha jobban lesz.
- Nem fogok én innen már hazamenni soha.
Három napra rá meghalt. Sohasem derült ki, hogy milyen betegségben.
- Később is érezte úgy, hogy megüti a férje? - kérdezem az asszonyt.
- Többé nem. De elkezdtem álmodni vele.
Jött a temető felől a férfi, megállt az udvarban, ránézett az asszonyra:
- Na, jöttem megnézni, hogyan boldogulsz nélkülem.
- Hát boldogulok - válaszolta az asszony álmában.
Pedig egyre több baj érte. Leállt a fűtés, elromlott a mosógép. Az asszony biztos volt benne, hogy mindezt a férje teszi. Ilyenkor térdre rogyva könyörgött neki:
- Papa, én ebbe belepusztulok. Hát miért nem hagysz élni?
Így érkezett el február, amikor úgy érezte a műhelyben, hogy elhagyja a testét, s amikor a beosztottja kijelentette: ez így nem mehet tovább. Nem is ment, az asszony elszánta magát.
- Elmentem a gyógyítóhoz.
A gyógyítón Nyeső Istvánné nem orvost ért, hanem egy különleges képességekkel megáldott embert. A gyógyító gyertyát gyújtott, füstölőt égetett, s együtt kérték a szenteket, nyissák meg a szellem kapuját, hogy távozni tudjon a férfi szelleme.
- Erőszakos ember volt a férje? - kérdezte egy idő után a gyógyító.
- Az volt.
- Látom. Mert nagyon kapaszkodik.
Ismét imádkoztak.
- Na, most már elment - mondta a gyógyító.
Az asszony érezte, hogy enged a szorítás, szabadulnak fel a sejtjei. Mintha egy nehéz súly esett volna le róla.
- A temetés óta most látlak először mosolyogni - jelentette ki a barátnője, amikor kilépett a gyógyító szobájának ajtaján.
(Továbbra is várjuk halál közeli élményt átélt olvasóink leveleit.)