Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Az édesanyám nem fogadja el, hogy felnőttem. Már bőven nagykorú, húszéves, vagyis majdnem felnőtt vagyok. Joggal mondhatjuk, hogy szabad akaratom és jogom van. Ezt édesapám tökéletesen el is fogadja, de édesanyám még mindig tizennégy évesként kezel. Mindentől el szeretne zárni, nem hagy nekem szabadságot, még mindig meg akarja határozni, hova mehetek és hova nem. Ebből - őszintén szólva - kicsit már kezd elegem lenni. A párkapcsolataimba is próbál beleszólni, azon a téren is korlátozni akar. Amikor elmegyek a barátnőmhöz, még mindig elvárja tőlem, hogy délután öt-hat felé érjek haza. Úgy érzem, mintha még mindig nem fogta volna fel, hogy felnőttem.
Mit lehetne tennem? Már kezdek kifogyni az ötletekből, és mostanra úgy érzem, hogy betelt a pohár.
Tanácsát előre is mélységesen köszönöm:
Péter

Kedves Péter!
Levelétől azonnal visszaugrottam az időben jó néhány évet, megjelentek előttem saját tinédzserkorom emlékei, felidéződtek bennem a szülői korlátozások elleni lázongásaim legkülönfélébb módjai. Mert a leírt "harctól" a családban felnövekvő legtöbb fiatal nem menekül. A forgatókönyv azonban mindenhol más; függ többek között a család szokásaitól, a szülő rugalmasságától, a gyerek érettségétől. És még attól is, hányadik csemetéről, netán egyetlen gyermekről van-e szó.
Önnek a leírtak alapján igaza van, egy húszéves fiatal már nemcsak jogilag, de személyiségében is felnőttnek tekinthető. A szülőnek tudomásul kell vennie, hogy gyermeke csupán "vendég a háznál": egyszer csak megérkezik, sok-sok örömet és nehézséget adva növekszik, majd végképp felnő, és távozik. Ezután - ha jól működött a család - vissza-visszatér, de alapvetően a saját életét éli. Ha ezt a folyamatot szülőként valaki nem segíti, akkor saját gyermekének személyiségfejlődését és azzal együtt kiegyensúlyozott jövőjét veszélyezteti.
De azért gondoljuk végig a helyzetet édesanyja oldaláról is. Ön feltehetően anyagilag még nem független, nyilván egy háztartásban él szüleivel, ami jelentősen megnehezíti önállóságának elfogadtatását. Ráadásul nem mindegy az sem, hogy édesanyja mitől (pl. drogfogyasztástól, rossz társaságtól, túlzott italozástól) félti, és féltését mire (netán már végigélt, rossz előzményekre?) alapozza.
Sajnos nem írja, mik azok az ötletek, amiket már bevetett függetlenedése érdekében. Én egyetlenegyet javasolnék: higgadt, észérveken alapuló beszélgetést. Próbálja kideríteni, mitől félti édesanyja. Győzze meg, hogy húszévesen nevelni már késő, mostanra kialakult értékrendje, személyisége van. Legfőképpen pedig nyugtassa meg, hogy félelmei nem reálisak.
Persze az is lehet, hogy édesanyja leginkább az Ön felnőtté válásától és elszakadásától fél. Ha így van, akkor értesse meg vele, hogy a fölösleges korlátokkal jobban eltávolítja magától, mint ha kicsit megengedőbb lenne. Ha ugyanis megadja azt a szabad mozgásteret, ami egy húszévesnek természetszerűleg jár, Ön akkor is haza fog menni. Valószínűleg nem délután hatra, de a lényeg az, hogy nem kényszerből, hanem önszántából, jókedvűen.
Üdvözlettel: