Miért sírtatok vissza erre a világra?

Előtte azonban hadd valljam be olvasóinknak, hogy amikor a felhívást közzétettük a Szabad Földben, néhány levélnél többre nem számítottam. Aztán meglepődve és örömmel tapasztaltam, hogy az ország minden részén élők veszik a fáradságot, hogy megosszák az addig sokszor kibeszéletlen élményeiket. Érkeztek levelek kistelepülésekről és nagyvárosból, idősektől és fiataloktól, gazdálkodóktól és szakmunkásoktól, hat osztályt végzettektől és magasan iskolázottaktól. Olyanoktól, akik korábban nem hitték a túlvilág létét, s olyanoktól, akik mindig is meg voltak győződve arról, hogy életünk nem ér véget a földi léttel.
Arról már a sorozatot felvezető cikkben is írtam, hogy a halál közeli élmény az amerikai orvos-filozófus R. Moody az Élet az élet után című alapművével vált szalonképessé, vagyis szélesebb körben elfogadottá. Azóta több ehhez hasonló témájú könyvet olvastam a világ különböző részén élő szerzők tollából. Valamennyien ugyanarról az élményről írnak, ami bizonyság arra, hogy az emberiség egyetemes tapasztalatáról van szó.
S bár csak néhány évtizede elfogadott az élmény léte a misztikát elvető, magukat racionálisan gondolkodónak tartók között, egyre nyilvánvalóbb, hogy régebbi korokban élők is ismerték a jelenséget. Erre utal például a tibeti Halottak könyve is. A nyolcadik században lejegyzett műből tudhatjuk, hogy a halott fülébe súgták, miképpen igazodjon el a túlvilágon. Még korábban született az az egyiptomi leírás, amelyben arról olvashatunk, hogy nagy műtétek előtt a beteg lelkét átmenetileg eltávoztatták a testéből.

*

Most pedig következzék Istvánffi Erzsébet levele, amely azért különösen kedves számomra, mert nemcsak szorosan édesanyja halál közeli élményéről számol be, hanem arról is, hogy gondoskodásával miképpen hosszabbította meg az életét.
"Édesapám azért adott el 1938-ban Beregszász külvárosában egy szép, tízszer tízes házat, mert anyukának messze volt a polgári iskola, ahol tanított. De sajnos nem élvezhette sokáig. Augusztusban költöztünk és szeptember első napjainak valamelyikén az osztályfőnöknőnk szólt, siessek haza, mert anyuka rosszul lett.
Futva tettem meg az utat hazáig. Anyuka eszméletlen állapotban feküdt a díványon. Hamarosan megérkezett az orvos, s szélütést állapított meg. Apuka is megjött, s azonnal intézkedett, hogy anyukát mielőtt beszállítsák a kórházba. Két hete volt már bent, de nemhogy javult volna az állapota, inkább tovább romlott.
Az osztály főorvosa félre is hívta apukát, s tapintatosan tudtára adta: jobb, ha hazaviszik, hadd haljon meg otthon. Mit volt mit tenni, anyukát hazaszállították. Mint az élőhalott, magáról mit sem tudva süppedt bele a párnáiba.
Minden ép érzésű ember ragaszkodik a szeretteihez. Nekünk különösen szükségünk lett volna rá, hiszen még nagyon kicsik voltunk: a bátyám tizenhét éves, a nővérem tizennégy, jómagam tizenegy. Tanácstalanok voltunk, de azt elhatároztuk, nem hagyjuk anyukát meghalni. Legelső feladatként ricinust vettünk a patikában, hogy kiürítsük, felpuhítsuk a megkeményedett beleit, hiszen két hét alatt egyszer sem volt széklete.
Nem volt könnyű beadni a ricinust, mivel anyuka semmire sem reagált. Végül is kicsit durva módszerhez folyamodtunk, bár nagyon vigyáztunk, hogy meg ne sértsük a száját. Egyikünk egy kávéskanál nyelével óvatosan behatolt a fogai közé, a másik pedig mokkáskanállal adagolta a parányi résen át. Nehezen, de sikerült a művelet, még akkor is, ha a fele melléfolyt.
A hatás csak jó 24 óra múlva jelentkezett. Aztán lassan kezdtük táplálni. Először csak édes tea, híg tejbegríz, majd egy kis gyenge leves, krumplipüré. Ahogy táplálóbbak lettek az ételek, úgy tért vissza anyukába az élet. Már megismert mindenkit, és eleinte akadozva, de mindennap többet és többet beszélt.
Amikor újabb két hét múlva lehívtuk az osztályvezető főorvost, nem akarta elhinni, hogy két ilyen gyereklány művelt ilyen csodát.
Körülbelül fél év után anyuka már, botladozva ugyan, de járt. Ez az állapot másfél évig tartott. A második szélütés után többet nem tudott lábra állni. Összesen majdnem nyolc évet élt az első agyvérzését követően.
Betegségének hetedik esztendejének végén, 1945. december 23-án ismét rosszul lett. Újra elvesztette az eszméletét, és mire kijött a kezelőorvosa, már csak a halál beálltát állapította meg. Mi természetesen zokogva borultunk az ágy lábához. Sirattuk anyukát, aki, ha betegen is, de legalább köztünk volt.
Az orvos már elment, amikor anyuka egy nagyot sóhajtott, és - visszatért az életbe.
Még öt hónapot élt, de ettől kezdve állandó szemrehányással illetett bennünket, amiért visszasírtuk. Elmondta, hogy ő már ott járt a szerettei között, egy fényes, csodálatos helyen. Találkozott meghalt szüleivel, testvéreivel, a két meghalt gyermekével, rokonokkal, akik nagy szeretettel integettek felé. Ragyogó fényesség vette őket körül; de mindez megszűnt, mert ezt az égi békét megzavarta a mi zokogásunk. Lebegett felettünk, mindent hallott, amit beszéltünk, s nem tudta eldönteni, menjen-e vagy maradjon.
Végül visszajött.
Ettől kezdve alig evett, fogyott, csak turkálta az ételt, és 1946. május 6-án bekövetkezett haláláig is csak az a remény tartotta életben, hogy még egyszer láthatja a fiát, akit háromnapos malenkij robotra vittek el. De nem tudta kivárni."

(Továbbra is várjuk kedves olvasóink leveleit halál közeli élményeikről.)