Titokzatos túlvilági találkozások

Mostani kutatásaim középpontjában az empatikus halál közeli élmények állnak - jelentette ki Raymond Moody 2001-ben a Semmelweis Egyetemen, majd hosszan beszélt arról, mit is ért ez alatt. Az előadást hallgatta a kaposvári Papné Horváth Ágnes is. Hiszen én is pontosan ugyanezt éltem át - ismert egy idő után a több évvel korábbi élményére.

*

Szótlanul üldögélt édesanyja betegágya mellett a kaposvári kórház érbeteg intenzív osztályán Ágnes. Az ágy másik oldalán a fia, Balázs. Hosszú percek teltek el így, amikor a fiú megfogta a nagymamája kezét.
- De jó hideg a kezed, Balázskám - törte meg a csendet az idős asszony.
Az unoka elfordult, lassan elvette a kezét, s felállt.
- Nem bírom tovább, kimegyek - súgta az anyjának.
A nagymama akkor már két hete feküdt a kórházban. A tarkójánál, a kisagy környékén megpattant egy ér, több ömleny keletkezett, fél oldalára lebénult. Amikor bekerült a kórházba, rétegfelvételeket készítettek a fejéről.
- Három hét alatt lejátszódik a folyamat az édesanyjában - nézett a tapasztalt orvos Ágnes szemébe, amikor letette az asztalra a papírokat.
- Annyi idő alatt meggyógyul?
- Nem. Meghal.
Az nem lehet, nem mehet el, roskadt magába az asszony.
Az édesanyja állapota folyamatosan romlott. Kezdetben ugyan még ő maga is reménykedett a felépülésében, néhány nap múltán azonban már csak a lánya. Az idős asszony ápolónő volt, pontosan tudta, mi játszódik le a szervezetében. Megnyugodva, békésen fogadta el, hogy meg kell halnia.
Két hét múlva olyannyira leromlott az állapota, hogy a lányának is be kellett volna látnia a megváltoztathatatlant. De nem bírta.
Ekkor állt fel Balázs, és ment ki a szobából.
Ágnes pedig ráborult a párnára, mert nem akarta, hogy sírni lássa az édesanyja.
- Bárcsak én is vele mehetnék - gondolta magában.
A férjével akkor már nagyon megromlott a kapcsolata, a fia is felnőtt, elvégezte a főiskolát, úgy érezte, rá már nincs szükség.
Ahogy a párnába fúrta a fejét, mintha egy keskeny hídhoz érkezett volna. A korlátja félkörívű volt, de víz nem folyt alatta. A végét csak elmosódottan látta, viszont körülötte a mezőt annál élénkebben. Minden zöld színben pompázott; olyan volt a mező, mint amikor tavasszal a búza sarjad, vagy talán még annál is szebb. Árnyék sehol, még annak a hatalmas fának sem, amelyik a híd közelében állt.
- Szállj le a hídról - szólt rá az édesanyja -, nekem kell ott átmennem. Neked még sok dolgod van.
Az idős asszony felült, s egy függönnyel elválasztott ágyra mutatott.
- Én Zolikával akarok elmenni.
Zolika, a kórterem másik felében fekvő kisfiú, napok óta haldoklott.
Ágnes ekkor felemelte a fejét a párnáról, körülnézett. Édesanyja bénultan feküdt az ágyon. Lehetetlen, hogy fölült volna.
- Alighanem megbolondultam - ijedt meg Ágnes -, a végén be fogok kerülni az elmére.
Az élményéről mindenesetre senkinek sem beszélt.
Édesanyja közben egyre többet szenvedett, s ezért a lányát egyre jobban gyötörte a lelkiismerete. Úgy érezte, miatta nem tud meghalni. Igen, miatta, mert nem fogadja el a megváltoztathatatlant, s nem engedi el. Rajta múlik, érezte, mivel néhány tízezer forintja hiányzott a temetéshez, ám hiába kérhetett volna kölcsön a barátnőjétől, Erzsitől, nem tette meg. Ezt tudja az édesanyja is, s ezért nem tud még elmenni.
Újabb hét elteltével Lengyeltótiba szállították a beteget, egy elfekvőbe. Addig sem látták el kellő gondossággal, itt még annyira sem. Ágnest pedig még jobban gyötörte, hogy miatta kell szenvednie az édesanyjának.
Másnap estefelé végre átment a barátnőjéhez. Beszélgettek mindenféléről, de ő csak nem tudott előrukkolni jövetele céljával. Nyolc óra körül úgy érezte, ritkul körülötte a levegő. Barátnője, aki egyébként orvos, észrevette a bajt, inni adott neki, de hiába, állapota egyre siralmasabb lett. Végre, úgy fél tizenkettőkor kipréselte magából:
- Erzsi, tudnál kölcsönadni a temetésre?
- Ez csak természetes, miért nem szóltál előbb? Mennyire van szükséged?
Másnap reggel csörgött a telefon. Ágnes édesanyja éjjel fél tizenkettőkor meghalt.
Néhány napra rá temették el Kaposváron. Mire véget ért a szertartás, már a következőre gyülekezett a gyásznép - Zolika búcsúztatására.
A lelkiismerete azonban továbbra is gyötörte édesanyja hosszas szenvedése miatt. Néhány év múlva aztán hirdetést látott a Természetgyógyász című magazinban: az orvostudományi egyetemen Raymond Moody kutató tart előadást. Némi habozás után úgy döntött, elmegy rá. Élete egyik jelentős eseményének bizonyult az a három nap.
Itt döbbent ugyanis rá, hogy amit ő az édesanyja párnájára borulva átélt, annak semmi köze az őrülethez, hanem természetes jelenség, amit a világon sokmilliónyian tapasztaltak már meg. Hamarosan új célt talált az életének. Klubot szervezett Kaposváron a halál közeli élményt átéltek számára, az elsőt a vidéki szervezetek közül. Egymás társaságában könnyebb beszélni olyasmiről, amit sokszor a legközvetlenebb hozzátartozók sem fogadnak el.
S hogy jóvátegye, amit édesanyjának okozott, egyre többet jár haldoklókhoz. Segít nekik felkészülni a nagy útra. Nemcsak nekik, a hozzátartozóknak is.
- Ma már tudom - mondja meggyőződéssel a hangjában kaposvári lakásában -, hogy a haldoklókat mindig el kell engedni. S még valamit. Azt, hogy az édesanyám sem haragszik már rám, amiért meghosszabbítottam a szenvedését, s várni fog rám a nagy réten, ott a fánál, a híd túlsó oldalán.
(Továbbra is várjuk halál közeli élményt átélt olvasóink leveleit.)