Nyugdíj előtt a forint

A háború alatt, 1939-45 között ötszázszorosukra nőttek a megélhetési költségek. Az 1945-46-os "batyus" cserekereskedelem korszakában például egy mázsa szénért harminc kiló krumplit vagy másfél kiló húst, illetve egy liter olajat adtak. A pengő elértéktelenedése 1946 nyarára elviselhetetlenné vált. Míg egy dollár 1945 júliusában 1320 pengőt ért, 1946 januárjában már 795 ezret, ugyanazon év májusában 59 milliárdot, júliusban pedig 4 millió 600 ezer kvadrillió pengőt. Sajnos mi büszkélkedhetünk a világ legnagyobb címletű bankjegyével is, az egymilliárd-billió pengőssel. Nem csodálkozhatunk, ha egy korabeli apróhirdetés - nullbiztos könyvelőt keresett!
A "végnapokban" az átlagos napi áremelkedés 158 486 százalék volt. Aki minderről az újságban is olvasni kívánt, tízmillió adópengőt adott egy Szabad Népért vagy Magyar Nemzetért.
Az új pénznem bevezetésének alapját a Nemzeti Bank Nyugatról hazaszállított aranykészlete fedezte. A vágyott pénzügyi stabilizációt - úgy-ahogy - meghozta a forint. De nagy árat fizettünk érte. Az új pénznem bevezetésekor egy forint kétszázmillió adópengőt, illetve négyszázezer-trillió milpengőt ért. Az átváltás tehát gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult. A szanaszét dobált, irdatlan címletű pengőbankjegyeket utcaseprők kotorták össze, otthon a gyerekek játszottak vele, vagy egyszerűen gyújtósnak használták.
Egy mázsa búza hatvan esztendővel ezelőtt negyven forintba került, egy kilogramm arany ára pedig 13 200 forint volt. A budapesti villamosjegyért egy forintot, a kenyér kilójáért 96 fillért kértek.
Az ország drágán megfizette a forintot: a központilag meghatározott árakkal és bérekkel kiszakadtunk a világpiaci árrendszerből, és végzetes gazdasági függőségbe kerültünk a Szovjetunióval. A fizetéseket átlagosan a háború előtti érték ötven százalékában határozták meg 1946 augusztusában. A közalkalmazottak azonban rosszabbul jártak: ők csupán az 1938-as szint negyedét-harmadát kapták, a pedagógusoknak pedig a háború előtti bérük húsz százalékával kellett beérniük. A közigazgatási hivatalnokok átlagbére alig haladta meg az üzemi alkalmazottak átlagfizetésének kétharmadát. Az állami üzemek dolgozói ezzel szemben az 1938-as bérszint hatvan százalékát találták a borítékban.
Hatvan év alatt megszoktuk a forintot. A szívünkhöz nőtt. Az egykori "ha törik, ha szakad, a forint marad" reklámszöveg azonban lassan érvényét veszti. Mert még ha nem is tudni, mikor, de az már biztos, hogy néhány év múlva, az euró bevezetésekor meg kell válnunk tőle. Van-e okunk félni ettől? Nincs - állítja Listár Dániel, a Magyar Nemzeti Bank munkatársa. A közös euró gátat szab az infláció elszabadulásának az uniós államokban.
A kilencvenes évek elején megremegett a léc: a háború miatt a volt Jugoszláviában rohamos pénzromlás indult meg, amit a nullák "levágásával" igyekeztek fékezni.
Listavezető helyünk azonban maradt: 1946 óta változatlanul Magyarország az inflációs világcsúcstartó.

Hasznot hozott az úri neveltetés
Nádudvari Nagydobosi Dobos Etelka nem emlékszik az árakra. A nemesi származású asszony nemigen kényszerült bánni a pénzzel - arra ott volt az ura, a bankigazgató. A napi bevásárlásokra meg a személyzet. Később pedig a kislánya, akit bevásárlókosárnyi pengővel szalajtott a henteshez - ám mire a gyerek odaért, már csak egy fél kiló lóhúst adtak a halomnyi papírért.
- Az uramat kétszer akarták lelőni a háború alatt. A németek is meg az oroszok is követelték tőle a bank pénzét, pedig addigra már mindent elvittek az egri egyházmegyei bank központjába - meséli a madárcsontú asszony. A Bayer család megtakarításait - a két lány hozományát meg a fiuk taníttatására félretett összeget - mégsem a hiperinfláció vitte el. A háború alatt leégett a bank, és hamuvá lett az összes kötvény, betét. Az otthon őrizgetett dokumentumokat meg Bayer József maga tépte fecnire óvatosságból, a menekülés előtt. A családi ékszereket és a legbecsesebb tárgyakat egy pincében ásták el, a miskolci Avason. Utóbb nem találtak meg belőle semmit.
Később, amikor a férjét négy évre elvitték malenkij robotra osztrák származása miatt, azért nem bánt pénzzel Etelka asszony, mert nemigen volt mivel. A nemes kisasszony hasznát vehette annak, hogy egykor grófok lányaival tanult kézimunkázni. Köthetett pulóvereket meg ötujjas kesztyűket rendelésre. Sorra élelemre cserélte a hímzett párnahajakat, dunnahuzatokat. Reggelente titokzatos jótevők egy-egy üveg mézet, libazsírt, néhány kiflit raktak az ajtajuk elé. A nagyobbik leányuk elsőáldozása előtt fehér krepdesin anyagot találtak az ereszcsatornánál, amiből az ügyes kezű nő ruhát varrhatott.
- Mit számít a porcelán, a perzsaszőnyeg? Mit számít a pénz? Semmit - rázza fejét Nádudvari Nagydobosi Dobos Etelka. Egy évvel a századik születésnapja előtt mindentudó mosollyal forgatja ujján a jegygyűrűt. Ezt az egyetlen ékszert úgy óvta meg a világégéstől, hogy egy csattal a dús, sötét hajába rejtette.

Malacot ért a karikagyűrű
- Millió pengőért adtunk egy liter olajat. Aztán bementünk a boltba, és kaptunk érte egy doboz gyufát - meséli a 82 éves Veréb Istvánné. Az egerszóláti nyugdíjas szerint azért nem voltak igazán szegények, mert a bérüket legtöbbször terményben - búzában, rozsban - kapták. István bácsinak egy év cselédkedésért három mázsa búza járt. Margit néni gyereklányként, a harmincas évek elején száz libára vigyázott, s a hathónapnyi pásztorkodással 18 pengőt keresett. Egy kis zöld kendőre meg egy hosszú szárú fekete cipőre futotta belőle.
- A fagyott földből is képes voltam kikaparni a tormát, hogy a megrakott "hátyival"  elindulhassak az egri piacra. Máskor paradicsommal meg túróval jártunk oda. Mezítláb mentünk. A csinált út a kétszer tíz kilométer alatt kikezdte a talpunkat, de nem vettük zokon - mondja az asszony (hátyinak a háti fonott kosarat mondják errefelé). Arra a bizonyos augusztusi napra is emlékszik. A mezőn "gépeltek", a szüleik kihozták az ebédet, s azt mondták, átváltozott a pénz. Bejött a forint. Ismerkedtek a szóval, aztán folytatták a cséplést.
A 95 esztendős Veréb István máig sem felejtette el: épp 1946 őszén adott el egy kismalacot, hogy annak az árából vegye meg a karikagyűrűket. A menyecske a lagziban kilencszáz forintot táncolt össze, s nagy volt a megrökönyödés a családban, mikor a fiatalasszony hétszázért "úrias" hosszú kabátot vásárolt magának, hogy leváltsa az unásig hordott berliner kendőt. A maradék kétszáz forintból nadrágot vett az urának, aki addig a katonaruhájából átszabott holmikban járt. Később aztán a fészekrakásra is gondoltak Verébék: 1955-ben megvették a házhelyet, kereken háromezer forintért.

Bilpengők a padláson
"Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel" - dúdolhatta a slágert teljes átéléssel a szép egri lány, Varga Anna, aki igen jó partit csinált. A jövendőbelije, a snájdig Füstös Pál ugyanis éppen kétszáz pengős bért húzott a vasúttól. A pár 1942 májusában derűlátóan házasodott össze Miskolcon, ám a jó fizetés értéke hamarosan zuhanni kezdett.
- Miután a férjemet behívták, a vasúttól kapott tésztán meg krumplin tengődtünk. Később jött a cserevilág, mikor a Romániából szűr alatt hozott só volt a valuta. A sót vagy a cipőt falura vittük, és élelemre cseréltük. Reggelente kaptunk valamennyi pénzt, de délután már lebélyegezték, hogy érvénytelen. El sem tudtunk igazodni a milpengők és bilpengők közt - meséli a 84 éves asszony, akivel egy egri idősek otthonában találkoztunk. Az 1946 nyarán fölöslegessé vált bankókkal még jó ideig tele volt a padlásuk, míg egy régiségek után kutató fiatalember elkunyerálta a nagy halom "kacatot".
- Amikor bejött az új pénz, két forintból csirkepaprikásos vasárnapi ebédet csináltam az egész családnak - derül fel a nyugdíjas asszony tekintete. Majd eszébe jut egy másik história: Miskolcon olyanok is akadtak, akik igyekeztek kihasználni az új, ismeretlen bankjegyek okozta bizonytalanságot. A pénzhamisítókat azonban fülön fogták a piacon, s ott helyben eltángálták őket.