Ajándék is lehet a halál közeli élmény

Gyereksereg érkezett a budai Császár uszodába, fiúk, lányok vegyesen. Nyár eleje volt, az iskolának vége, felszabadultságuk határtalan, érezték, övék a világ.
Egy vékonyka lány is a csapattal tartott, Orosz Kati. Már tudott úszni, de még nem jól. A műugrómedencéhez lépett, gyűjtötte magában a bátorságot, hogy a nagy vízbe vesse magát.
Két fiú követte szemmel Katit. Összenéztek; az egyiknek talán tetszett is a kamaszodó lányka, de hát hogyan is merte volna megvallani az érzéseit... Hiszen kamasz volt maga is... Összenézett a barátjával, s már egymás szemének a villanásából tudták, mi fog következni. A kislány háta mögé osontak - majd elkapták két oldalról, s bele a vízbe!
Mire Kati ocsúdott, már csobbant, és süllyedt lefelé.
S ekkor különös dolog történt vele. Nem kezdett el kapálózni, kapkodni a levegő után, hanem összegömbölyödött, mint egy magzat; aztán felnézett, látta a kékbe borult mennyezetet, mégpedig olyan nagyszerű színben, mint még soha.
- Én most meg fogok halni - gondolta, mire leért a négy és fél méteres medence aljára. - Biztos, hogy meg fogok halni. Ez a legjobb, ami történhet.
Végtelen boldogságérzet öntötte el. Igen, ő most meg fog halni.
Ebbe a boldogságba ájult bele.
A következő emléke már korántsem ennyire örömteli. A parton találta magát, fejjel lefelé lógatták, s a mellkasát püfölték.
Kati nagyon fel volt háborodva. Hogyan merték visszarántani abból az érzésből? Hiszen ő már meghalt, s az olyan csodálatos volt!
Élete folytatódott, úgy, mint korábban - legalábbis a külső szemlélő számára. A szüleivel kiegyensúlyozott maradt a kapcsolata, jól tanult (később az egyetem matematika-fizika szakára a legmagasabb pontszámmal vették fel), a fiúk pedig továbbra is udvaroltak neki - ám mégis, mintha kicserélték volna.
A legszembetűnőbb változás az volt, hogy elkezdett enni. Addig csak turkált az ételben, mert attól félt, hogy elhízik. Ennek - édesanyja legnagyobb örömére - most vége szakadt, s egy év alatt tizenhárom centit nőtt.
Megváltozott belülről is. Élményéről ösztönösen nem beszélt senkinek - épp csak hosszú évekig várta, hogy meghaljon. Hiszen a halál hazatérés. Már csak azt szerette volna tudni, hogy milyen odaát. Elképzelése ugyan volt róla, hiszen vallásosan nevelték, de ez nem volt elég számára.
- A mennyországról beszélj nekem! - fordult nagyapjához, aki lelkész volt Tiszasason.
A nagyapja pedig beszélt neki; ám ez őt nem elégítette ki.
Aztán lassanként felnőtt. Uszodai élményét ugyan nem felejtette el, de a mindennapok azt felülírták. Elvégezte az egyetemet, megházasodott, gyerekeket nevelt, és 31 éves fővel beiratkozott a pszichológia szakra.
Nem, nem elsősorban az élménye hatására, hiszen tízéves kora óta pszichológus szeretett volna lenni, csupán a tanárai tanácsára felvételizett máshová az érettségije után. Most viszont azt tanulhatta, ami eredendően is érdekelte.
Aki pszichoterapeuta akar lenni, mint Orosz Katalin, annak magának is át kell esnie egy analízisen. Katalin átesett rajta, de az analitikusának nem árulta el az élményét. A gát csak évekkel később szakadt át benne, akkor, amikor holland szakemberekkel dolgozott együtt.
Hollandiában nagyobb kultúrája van a halál közeli élmények elfogadásának, mint nálunk. Kórházak vizsgálják és elemzik a betegeknek a klinikai halál állapotában szerzett tapasztalatait.
Ekkor jött rá Katalin, hogy az uszodai élménye fölszabadított benne valamit. Beavatási szertartáson esett át, olyanon, ami a mai ember életéből már hiányzik. Annak hatására gyógyult ki a kóros ímmel-ámmal evésből.
- De rájöttem arra is - meséli Orosz Katalin, akivel budapesti, Hegedű utcai rendelőjében találkoztam -, hogy az az élmény alakított ki bennem olyan együttérzést az emberek iránt, amely most is segíti a munkámat.
A világnak két rétege van, avat be az elméletébe, amelynek alapján lélekgyógyító munkáját végzi. Az egyik a mindennapokban zajlik, amikor vágyakozunk és kielégítjük a vágyainkat. A másik, a mélyebb rétegben az élet nagy kérdéseiről, egyebek között a halálról töprengünk. Ez utóbbiak azonban a mai társadalomban kevéssé tudnak a felszínre kerülni.
Aki pedig nem mer szembenézni avval, hogy véges az élete, az örökké szorongó gyerek marad, aki kapaszkodik, elbújik valami mögé.
De a halállal minden halandó ismét és ismét szembesül, s ez felkavaró élmény, amely megkérdőjelezi a beavatatlanok korábbi értékrendjét. Ilyen egy váratlan baleset, a szülők elvesztése fiatalon, a hozzátartozó gyógyíthatatlan betegsége.
Az elfojtásnak számos torzulás, például a mértéktelen alkoholizálás vagy a szexuális vágyak kielégítésének hajszolása lehet következménye. Vagy mindezek ellentéte: beleszürkülés a mindennapokba, fásultság.
Katalin lélekgyógyító munkája során a tudatosságba emeli betegeiben a két réteget, összeköti a mindennapokat és az élet nagy kérdéseit.
Mindezek felismerése valahol ott kezdődött, a Császár uszodában, amikor a kis Orosz Kati mögé osont két kamasz fiú...
- Ne gondolják a halál közeli élményben részesültek, hogy megőrültek - tanítja Katalin. - Tekintsék inkább ajándéknak, amely által értelmet találhatnak életüknek.
Ez persze nem megy gyorsan, ahogy Katalin példája is mutatja. De megéri.
(Továbbra is várjuk halál közeli élményt átélt olvasóink leveleit.)