Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Nagyon nehéz döntés előtt állok, amiben nem tudom, adhat-e egyáltalán bárki is tanácsot. Egyedül élek egy zalai faluban, nyugdíjas özvegyasszony vagyok, de az egészségemre szerencsére nem panaszkodhatok. Ellátom magam, rendben tartom a házam. Nagy kert tartozik hozzá, ezt már évek óta bérbe adom, magamnak csak egy kis konyhakertet tartottam meg, azt művelgetem.
A felfordulást nyugodt kis életemben az hozta, hogy a lányomék elkezdtek építkezni Zalaegerszegen. Úgy tervezték a házat, hogy nekem is legyen benne lakrészem. Sok munka és fáradság árán végre elkészültek, nemrég be is költöztek. Most pedig engem sürgetnek, hogy menjek utánuk. Én azonban teljesen elbizonytalanodtam. Ebben a faluban, ebben a házban születtem. Ide köt a gyerekkorom, minden emlékem ide kapcsolódik. Csak nézem az egészet és könnyezem. A tornácról látni a templomtornyot, a füves udvar két szélén szőlőlugas fut, alatta a violáim és az őszirózsáim virítanak. Az orgonabokor, a sarokban a gyöngyvirág, a ház mögött a nagy cseresznyefa mind hozzám tartozik. Nem is tudom elgondolni, hogy egyszer más éljen itt helyettem, megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy itt kell mindezt hagynom.
A lányom mindezt nem érti, szememre veti, hogy nekem fontosabbak a tárgyak, mint a családom közelsége. Hogy magyarázzam el neki, hogy ők is nagyon hiányoznak, de attól félek, ha innen kimozdítanak, abba belepusztulok?
Üdvözlettel:
H. Jánosné

Kedves H. Jánosné!
Így mondja el, ahogy most nekem tette. Mert a fent leírtaknál nem kell több érv ahhoz, hogy bárki is érezze: nem tépheti ki Önt büntetlenül abból a közegből, amihez ennyire hozzánőtt. A lányának tudomásul kell vennie, hogy e tekintetben sem vagyunk egyformák: akadnak könnyen változtató, rugalmasan alkalmazkodó, ide-oda telepedő emberek, családok. Vannak - pláne a mai, mobillá vált világban - igazi kozmopolita világpolgárok, és bizony sok-sok olyan embert is találni, aki - Önhöz hasonlóan - nagyon erős, már-már gúzsba kötő szálakkal kötődik gyökereihez, és a legkisebb változás is felkavarja életét. Hogy ki melyik csoporthoz tartozik, az nagyon sok tényezőtől (neveltetés, örökletes hajlam, körülmények és nem utolsósorban életkor) függ, és változtatni rajta nagyon nehéz. Még akkor is, ha mindenki érzi, hogy a kevésbé ragaszkodóknak könnyebb az életük.
Mit kellene tennie? Egyelőre semmit. Éljen továbbra is a megszokott módon, a szép környezetében, a gyerekei pedig, ha tehetik, látogassák és telefonáljanak. Mindemellett azonban próbálja szoktatni magát a gondolathoz: eljöhet az idő, mikor mindennapi életében segítségre szorul, és ekkor már birtokba kell venni a lányáéknál előkészített lakrészt.
Talán jól tenné, ha addig is próbálna egy kis átmenetet teremteni: anélkül, hogy eladná vagy végleg elhagyná jelenlegi, szeretett otthonát, időnként eltölthetne hosszabb-rövidebb időt az új lakrészben is. Csinosítsa, virágosítsa annak környezetét is! Meglátja, ha megjelennek ott is a személyes holmijai, ha oda is kapcsolódik majd egy-egy szép élmény, sokkal könnyebben tekinti majd azt is - ha nem is az elsőnek és igazinak, de mégis - az otthonának!
Üdvözlettel: