Jogi esetek

Mindenki tudja, hogy szarvast elütni nem a legkellemesebb dolog a világon. Részben azért, mert az emberek nagy többsége semmilyen élőlényt nem szeret elütni. Részben pedig azért, mert az isten állatkertjének temérdek lakója közül a szarvas azok közé tartozik, amelyek majdnem olyan kemények, mint a gépkocsi - ellentétben a verébbel és a káposztalepkével. Nemcsak az állat, de az autónk is rendesen megsínyli, ha netán ütközés következik be, mi pedig elvileg csak káromkodhatnánk, hiszen a szarvas még teljes harci díszben sem tudná megtéríteni a kárunkat, élettelenül meg aztán végképp nem. Hogyan jön mindehhez a jog, illetve a már annyiszor idézett általános felelősségi szabály, a Ptk. 339. paragrafusa? Ezúttal ezt járjuk körül.
A szarvas nemcsak úgy sétafikál a világban, neki is szép, rendezett jogi helyzete van. Az általa okozott kárt meghatározott szabályok szerint a vadászati jog gyakorlója téríti meg - erről mindenki tud, akinek a veteményét rágta már meg az üregi nyúl. Jövendő felperesünk szépen nyugodtan autózott valahol Baranya megyében, amikor eléugrott a szarvas, mindkettejük pechjére féktávolságon belül. A meccs döntetlennel végződött: a szarvas elsántikált, és hasonlóképpen tett az autó is a helyszíni szemle után. A gépkocsiban keletkezett kár majdnem félmillió forintra rúgott - nem csoda, ha a tulajdonos szerette volna, hogy azt a vadásztársaság térítse meg.
Az első dolog, amit a történet jogi hátteréről tudnunk kell: mind az autóvezetés, mind a vadállat tartása szigorúbb felelősségi szabályok alá esik az átlagosnál. Mind a szarvas, mind a személygépkocsi úgynevezett veszélyes üzem. De mi történik akkor, ha két veszélyes üzem találkozik? Nos, ilyenkor elő kell venni az általános felelősségi szabályokat, és ezek alapján meghatározni, hogy ki lesz a hunyó. Ez azt jelenti, hogy aki a kárt okozta, az kimentheti magát, ha bizonyítja: úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Jelen esetben ez elég fogós kérdés, hiszen a vadásztársaság nem sok mindent tehet annak érdekében, hogy az állat ne mászkáljon ki az útra. Etető nem volt a közelben, ami az állatokat odavonzotta volna, vadászatot, hajtást az adott időpontban nem tartottak.
Azonban a vadgazdálkodásról szóló törvényben van egy szabály, amely éppen a vadásztársaságnak hivatott védelmet nyújtani az ellen, hogy hasonló balesetekkel az ő állataiban okozzanak kárt. E szabály kimondja, hogy a vadásztársaság az út létesítőjénél vagy fenntartójánál kezdeményezheti védőberendezések építését vagy a vadveszélyre figyelmeztető tábla elhelyezését.
A bíróság úgy döntött, nem tettek meg mindent a saját tulajdonuk védelmében, ezzel a baleset megakadályozásáért sem - a vadásztársaságnak fizetnie kell. Számunkra az a történet tanulsága, hogy ha nincs vadveszélyt jelző tábla, akkor egyszerű a helyzet, fizet a vadásztársaság. Nem azt kell ugyanis bizonyítani, hogy a másik fél valamit rosszul csinált, hanem azt, mi magunk mindent elkövettünk azért, hogy kár ne jöhessen létre. Ha ebben az esetben lett volna vadveszélyre utaló tábla, az autósnak valószínűleg magának kellett volna állnia az autó kikalapálása árát.