Se nem módszer, se nem gyógyszer

Jól gondolta, a házban a gyámügyes már szedte össze a gyerekeket. Mind a hetet. A szülők meg csak feküdtek az ágyon. Még egyik sem tért magához az éjszakai tivornya után. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
- Nem tudunk mást tenni, ezt neked is be kell látnod, Pannikám - sajnálkozott Maja, a gyámügy vezetője.
Az asszony belátta, persze. Reggelenként ő járt a családhoz, ellátta a gyerekeket, mielőtt iskolába indultak, reggelit adott nekik, tiszta ruhát. Ne kerüljenek intézetbe amiatt, mert a szüleik nem tudnak mértéket tartani az ivásban. Most azonban, úgy látszik, a szokásosnál is mélyebben néztek a pohár fenekére.
Néhány óra múlva megjelent nála a pár.
- Most mi lesz velünk? Meg velük? - sírdogált az anya. - Elvitték őket.
Mit mondhatna erre? Hogy figyelmeztette őket eleget? Hogy ők meg fogadkoztak - soha többet! -, aztán mégis? Minek mondja, úgyis tudják.
- Talán próbáljátok meg Dömösön.
A dömösi iszákosmentő missziónak akkoriban már Szombathelyig ért a híre. Kéthetes váltásokban hatvanan-nyolcvanan kísérelik meg azt, amivel annyiszor kudarcot vallottak már: letenni a poharat.
A házaspár elment - s új emberként tértek vissza.
- Megyünk a gyerekekért - jelentették be néhány hónappal visszaérkezésük után.
- Meglátogatjátok őket?
- Nem. Hozzuk vissza.
Az eredmény szemmel látható volt - de hogyan érték el mindezt? Az asszony Dömösre utazott, hogy ellesse a titkot. Az alkoholbetegek az első nap meg sem szólalnak, csak ülnek lehajtott fejjel, magukba roskadva. Néhány nap múltán már felemelik a fejüket, érdeklődni kezdenek. Aztán meg is szólalnak. A második hét már az öröm ideje, a betegek megnyílnak. Amikor pedig letelt a két hét, sokan közülük új emberként távoztak.
- Milyen módszert alkalmaznak? - kérdezem Fehér Annát.
- Nincs módszer, és gyógyszert sem kapnak. Arról beszélnek nekik, hogy Isten szereti őket. A történtek után is, a visszaesések ellenére is, feltétel nélkül.
Fehér Anna abban az időben a katolikus karitász munkatársa volt. Amikor visszatért Dömösről, tudta, hogy életét az alkoholbetegek segítésére szánja. Csoportba szervezte azokat, akik Dömösre készülnek vagy onnan érkeztek vissza. Szükség van erre is, hiszen ha magukra maradnak, könnyebben visszaeshetnek. Hétfő esténként jönnek össze, immár több mint tíz éve.
Egy ilyen alkalomra érkeztem én is. Nézem az arcokat, hallgatom a történeteket. Csoki bácsiét például, a vépi cigányét. Műszerészként dolgozott valamikor, ott szokott rá az italozásra. Állását elvesztette, mire még többet ivott. Utóbb már felöltözni sem tudott addig, amíg nem hajtotta fel a napi kezdő adagját. Az egyik helyen, ahol alkalmi munkát vállalt, hallott Dömösről.
- Ezerkilencszázkilencvennégy november 19. óta nem iszom - újságolja.
Vagy ott van Horváth Zoltán Ikervárról. Valamikor polgármester volt, nem bírta a munkájával járó feszültséget, pohár után nyúlt, mellé nyugtatót szedett.
- Dömösre is vittem magammal, de egy szemet sem vettem be - meséli. - Nem iszom 1996. október 18. óta.
Figyelem Fehér Annát is, a módszerét igyekszem megfejteni. De az neki sincs. Egyszerűen csak hallgatja a csoporttagot előítélet nélkül - és szeretettel telve.
- S önnek honnan az ereje?
Hiszen már hetvenéves elmúlt. S, hogy el ne felejtsem, fizetést soha nem kapott ezért a munkájáért.
- Onnan fentről - mutat az ég felé.
Sokszor hallott szavak (nem is mindig őszinték), ám Fehér Annát az élete hitelesíti. Csípőficammal született, járáshibája végigkíséri az életét. Zúgolódhatott volna azért is, mert édesanyját már kislánykorában elvesztette, apja kivette az iskolából, s nem tanulhatott orvosnak. Végül ápoló lett, de a csípője nem bírta, betegsége két évre az ágyhoz kötötte.
- Elhatároztam, hogy csak azért is felkelek. Addigra már teljesen elsorvadtak az izmaim, hányszor, de hányszor szedtek össze a szoba valamelyik sarkából.
Később hirdetést olvasott a Somogy megyei napilapban. Körzeti ápolónőt keresnek. Átmotorozott Balatonlelléről Fonyódra - a járművet a mankójával indította be -, s jelentkezett a főorvosnál. Felvették. Munkája során ismerkedett meg későbbi férjével, őáltala került Szombathelyre. A férjét hat év után elvesztette, ő azonban maradt a városi kórházban, ahol a rákbetegek osztályán bátorította a haldoklókat az utolsó óráikban - amíg őt is ugyanevvel a betegséggel meg nem kellett operálni. Műtéte után rokkantnyugdíjas lett, s ekkor - ötvenévesen - beiratkozott a teológiára. Utána az egyház szociális munkáját végezte, egészen addig, amíg egy reggel be nem fordult a Szentmárton utca sarkán... Az összejövetel kilencig tart, utolsónak Fehér Anna távozik.
- Vannak azért visszaesők is, ugye? - kérdezem, hogy teljes legyen a kép.
- Vannak, persze.
- S ezt hogyan éli meg?
- Ez nem az én dolgom - feleli derűs arccal. - Nem én adom a gyógyulást, nem is én veszem el.