Forró tea este hattól nyolcig

- Csík Aladárnak hívnak. Arra kérem, írja meg, szemétség, amit ezekkel a fiúkkal művelnek, hogy a menhelyről reggelente mindenüket ki kell cuccolniuk - áll elém egy jól öltözött, harminc körüli fiatalember a krízisközpont bejárata előtt, ahol először áll meg a teajárat fehér kisbusza. Miközben Diana már a teát engedi a krómnikkel tartályból, többen is körénk gyűlnek a rosszul megvilágított utcán.
- Arról van szó, hogy ez előírás - mondja egy borostás, kissé dülöngélő idősebb férfi. - Erről Béla úrék nem tehetnek. De nagyon rossz, hogy az embernek cipelni kell magával a batyuját. Meg aztán így kimosni se tudjuk, mert nem szárad meg...
- Mit smúzolsz, he? - mordul rá másikuk. - Kicsesznek velünk, érdekel engem, ki tehet róla...
- Én az Aladár élettársa vagyok - szólít meg egy barna hajú, csillogó szemű asszony, kezében utazótáska. - Mi nem a menhelyen lakunk, hanem itt hátul - mutat a sötétbe maga mögé -, a Bregyó közben, egy sátorban...
- Három éve vették el a Budai úti lakását. Bolti eladó volt, megtámadták, majdnem eltörték a nyakcsigolyáját. Egy hónapja élünk a kiserdőben - vág közbe Aladár. - De ha bekeményít a tél, tutira lemegyünk az öcsémhez, Tapolcára.
- Mit dumálsz, te? - rángatja párja karját a nő. - Tudod jól, hogy nem elvették, hanem én adtam oda nekik. A gyerekeimnek. A fiam cukrász, a lányom eladó, mint én. Ők nem tudják, hogy az erődben alszunk. Szégyellem előttük, hogy ilyen helyzetbe kerültem - magyarázza az asszony, és hisztérikus zokogásba fulladnak szavai.
A szemüveges, mosolygós Diana következő állomásunkon, a Gaja-patak hídjánál puszival köszönt egy gyapjúsapkás lányt, de a vele lévő férfiakat is keresztnevükön szólítja. Miközben ő adminisztrálja, hogy ki hány szendvicset vett magához, én a teát engedem a türelmesen várakozó hajléktalanok félliteres műanyag palackjába. Mindenkinek egy szendvics, egy flaska tea, két citrom és két doboz filtertea jár, de becsületszóra elvihetik azoknak a társaiknak a fejadagját is, akik nem jöttek ki a teajárathoz.
- Nyolc olyan hely van a város különböző pontján, ahol megállunk. A hajléktalanok mindig ugyanabban az időben várnak minket, így nem szabad nagyon elkésnünk - figyelmeztet kedvesen Diana, amikor már túlzásba viszem a beszélgetést. Szépen ejti a szavakat, igaz, érezhető akcentussal.
- Német vagyok - kacag már a kocsiban. - Ez a negyedik telem a hajléktalanokkal. A férjem egy német cég fehérvári képviselője. Önkéntesként, kedden és csütörtökön dolgozom a teajáraton.
Diana Biederman hazájában fogorvosi asszisztens volt. Azért jelentkezett a krízisközpontban, mert szeretett volna valami hasznos munkát végezni.
- Mondtam, nekem mindegy, sárgarépát is szívesen pucolok. Egy darabig a konyhán dolgoztam, aztán megkérdezték, lenne-e kedvem ehhez. Szoktam viccelődni, hogy én vagyok a krízis büszkesége...
- Pedig tényleg az - jegyzi meg Turbucz Béla, a fehérvári sátor- és utcalakóknak egyszerűen csak Béla úr. Az utcai szociális munkások főnökét már egy éve ismerem, de csak most derült ki róla, hogy ő "mellesleg" református lelkész.
- Egy év az utcán négyet öregít az emberen - mondja. - Akiknek van sátor vagy tető a fejük fölött, tudnak fűteni, főzni, azoknál kicsit jobb az arány. Többségük még mínusz húsz fokban sem jön be a menhelyre. Ezért az idén takarók mellett kályhacsövek beszerzésére is kértünk támogatást.
Béla következő állomásunkon már azt bizonygatja egy idős asszonynak, hogy hamarosan kapnak szemeteszsákokat is, mi több, arra is szeretnének pénzt szerezni, hogy az utcai illemhelyek használati díját ki tudják fizetni a hajléktalanok helyett.
- Nem tudnák elintézni, hogy ne bontsák le ezt az állomásépületet? - kérdezi tőlem a Szárazrétnek hívott külterületi városrészen egy középkorú, posztó télikabátos ember. - Merthogy holnap már jönnek is... - teszi hozzá. Bemegyünk a lerobbant állomásépületbe, amelyben se víz, se villany. Négyen laknak a hajdani váróteremben, ugyanannyian a szebb napokat látott forgalmi irodában. - Meg szokott ám most is állni a vonat - heherészik Pista bácsi, akinek kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz éve ez az állandó, bejelentetlen lakása.
Az imbolygó gyertyafényben belebotlok egy heverőbe, amelyen egy bozontos üstökű férfi fekszik. Jöttünkre fejére húzza a plédet. - Nehogy már lefényképezzenek! Kik maguk? - hallatszik a másik sarokból egy borízű női hang. Körbepásztázok az elemlámpával: a fekvőalkalmatosságokon kívül csak egy vashordóból kialakított kályhát látni. No meg a heverőn fekvő férfi mellett a falon, egy kis fatáblán a tussal írt szöveget: "Tanulj meg szeretetet adni és kapni feltétel nélkül, és elfogadni az embert olyannak, amilyen!"

Aktív hajléktalanok
A székesfehérvári kétszáz, aktív - nem szálláson (20 fő), illetve önálló albérletben élő (24 fő) - hajléktalan többsége férfi, negyed részük nő. A nők létszáma az előző évekhez képest tíz százalékkal emelkedett. A hajléktalanok közül mintegy százan élnek fele-fele arányban város széli sátrakban, illetve az utcákon. Az elmúlt öt évben a regisztrált ellátottak közül 35-en haltak meg. Az idén viszont december elejéig már húszan.