Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
A szüleimnek jár az újság, náluk szoktam olvasni az Ön rovatát. Most azért ragadtam tollat, mert az én problémám is velük kapcsolatos. Közel tíz éve élünk együtt a férjemmel, van két gyerekünk, egyik hat-, a másik nyolcéves. Tavalyelőtt vettük a bátorságot, és belevágtunk egy építkezésbe. Nem luxusházat terveztünk, csak olyat, amilyenre a normális élethez szükség van. Amit lehetett, saját kezűleg és barátok segítségével oldottunk meg. Végül sikerült tető alá hoznunk a házat annyira, hogy éppen lakható legyen. Kívülről nincs még bevakolva, az erkélyen korlát helyett vasak állnak, és a kerítés is hiányzik. Lépnénk tovább, de nincs miből. Így is rendesen eladósodtunk, ötmilliós hitelt vettünk fel, a részleteket pedig nagyon nehezen fizetjük. Négyen élünk két pedagógusfizetésből, a gyerekeink különórákra járnak, sportolnak, rajtuk nem tudunk és nem is akarunk spórolni.
Nagyon bánt, hogy a szüleim egyáltalán nem támogatnak bennünket. Megtehetnék, mert jól megy nekik. Apám még az átkosban beindította a maszek asztalosműhelyét, mára tizenkét alkalmazottat foglalkoztató vállalkozó lett. Bár már nyugdíjaskorúak, apám a vállalkozást aktívan vezeti. Ők ugyan nem építkeztek, de a hatvanas években épült házukban mindent felújítottak, infraszaunát is vásároltak. Ez eddig rendben is lenne. Nagyon bosszant azonban, hogy rengeteget utaznak. Félre ne értsen, nem sajnálom én tőlük, és tulajdonképpen örülök is, hogy nem az átlagnyugdíjasok életét élik. Csak az bánt nagyon, hogy mindemellett el tudják nézni, mi hogyan küszködünk. Kérdésem tulajdonképpen nincs, csak szerettem volna kiönteni a szívem. Nekik nem szólok a dologról, és a férjemmel sem beszélhetem ezt meg, mert nem szeretnék lovat adni alá, hogy esetleg ellenük forduljon.
Üdvözlettel:
Egy vidéki pedagógusnő, Erika

Kedves Erika!
Nem kérdezett, hát nem válaszolok. Inkább csak hangosan (pontosabban írásban) gondolkodom. Először is próbálom megfordítani a helyzetet, és a szülei szemével nézni a problémát. Felneveltek egy gyereket, diplomát adtak a kezébe, kiházasították, vagyis látszólag sínre került az élete. Ők feltehetőleg ez idő alatt küszködtek, dolgoztak, gondolkodtak, próbálkoztak. Végül fellendült a vállalkozás, ők pedig elkezdték élvezni az életet.
Tulajdonképpen rendben van ez így - picit mégis valóban sántít az ügy. Mert: utazgathat-e egy szülő önfeledten a világban akkor, amikor a gyereke anyagi nehézségekkel küzd? Vérmérséklet kérdése. Szerintem nem, de gyorsan hozzáteszem: biztos vagyok benne, hogy sokak, mint például az Ön szülei szerint is, igen. Ez már olyan szülői felelősség, amit nem lehet számon kérni. Túllép a kötelességen, a jóérzés, az egyéni beállítódás birodalmába. Minden szülő maga dönti el, hogy hol van az a határ, amikor leveszi kezét a gyerekről, mondván: "ez már a te életed, önállóan kell boldogulnod". Az Ön szülei döntöttek, és nagyon jól teszi, hogy nem próbálja őket ebben megingatni. Ha nem jó szívvel mondanának le megszokott életükről, abban nem lenne semmi köszönet. Próbálja meg félretenni keserűségét abban a tudatban, hogy Ön mögött legalább van egy biztos háttér. Mert ha most nem is érzi ennek áldásos hatását, amennyiben igazán nagy gondot látnának a szülei, biztosan a pénztárcájukba nyúlnának.
Üdvözlettel: