Páncélban kivédett vádpontok

- Mennyi humort talál a foglalkozásában?
- Keveset. Bár szeretek nevetni, ha éppen van rá ok.
- Kíváncsi vagyok, hogy ha elmondom önnek a legújabb orvosviccet, nevetni fog-e?
- Állok elébe.
- "Az orvos sétál az erdőben, s összetalálkozik a medvével, aki rögtön ráförmed: - Orvos, én most kockázni fogok veled! Ha egyest dobsz, megeszlek. Ha kettest, megeszlek - harsogja fenyegetően a medve, egészen ötig. - És ha hatost dobok? - kérdezi reménykedve az orvos. - Akkor dobhatsz még egyet."
- Csapdát állított nekem. Ha most ugyanis nevetek, mert jó a vicc, akkor én cinikus vagyok és szívtelen, ha nem, akkor meg a humort nem értem.
- Az egészségügyben dolgozók ugyanilyen csapdában érzik magukat. Ha vitatják az intézkedéseiket, akkor fejlődés- és reformellenesek, ha nem, akkor saját magukat önkezűleg csonkolják.
- Közelítsünk másképp: orvos és nővér nélkül nincs egészségügy. De a jelenlegi rendszer szerintük sem jó. A reform alapvetően azért indult el, hogy a betegeknek legyen jó. Ez egy szolgáltatás, melyet az adófizetők befizetései, vagyis közpénzek tartanak fenn. Nem engedhető meg, hogy elfolyjon a pénz ellenőrizetlenül, miközben egyes zsebekbe külön is fizetni kell, romlik az ellátás színvonala, s egy nagyon szűk, hálapénzből sokat kapó réteget leszámítva mindenki boldogtalan.
- Soha nem bizonytalanodik el, amikor egy-egy döntésük nyomán szinte valamennyi érdekelt utcára megy, petíciót ír alá és ezer egyéb módon tiltakozik?
- Azt tapasztalom, hogy ma minden érintett reformpárti. Mindenki elfogadja, hogy ez nem mehet így tovább. De ne az ő kórházában és ne az ő köreiben változtassunk.
- Én azokról az esetekről beszélek, amikor egy emberként tiltakozik orvos, beteg, önkormányzat.
- Demokráciában teljesen normális, hogy a változások hírére minden érdekelt csoport megpróbálja a maga érdekeit érvényesíteni. Ebbe a tiltakozás minden formája belefér. Egy kórház személyzete nyilván szívesen maradna a régi, bevált helyén, amit a betegek is megszoktak. De azt is vizsgálni kell, milyen hatékonysággal gyógyítanak, mennyiből működnek, s ezt ki fizesse. Kell-e minden sarokra egy kardiológia, egy sebészet, sok-sok kihasználatlan ággyal, vagy pontosan annyi működjön, amenynyire szükség van, viszont magasabb színvonalon.
- Az egyik "vádpont", hogy mintha két ember döntötte volna el egy körző segítségével, mi marad s mi nem.
- Munkacsoportok, testületek, minisztérium, regionális egészségügyi tanácsok, önkormányzatok döntenek, s még hosszú a sor. A döntésekben pedig egyedül a racionalitásnak van létjogosultsága. De még egy fontos dolgot muszáj mondanom az előző kérdéséhez. Mutasson nekem szénbányászt, aki örült, amikor a rendszerváltozás egyik következményeként bányák tucatjai zárták be. Az egészségügyben hasonló a helyzet, de szerencsére távolról sem ennyire súlyos. Az orvosok aggódnak sorsukért, s ez természetes, ugyanakkor Magyarországon "orvoshiány" van. Ha tehát egy orvosnak valahol megszűnik a munkahelye, akkor máshol biztosan szükség lesz rá. A változás érdeksérelmekkel is jár, ennek a visszhangját halljuk nap nap után.
- Igen, de az is gond - zokon ne vegye -, hogy önöktől nehezen fogadják el a változásokat. A hitelesség szakmai és generációs kérdés is. Olyan emberek képviselik névvel és arccal ezt a vitán felül szükséges reformot, akiknek csekély a szakmai múltjuk: ön harminchárom évesen megjelent a porondon, mindenre van kész válasza, s ha orvosok százai zokognak, hogy ez nem fog működni, arra sem rebben a szeme.
- Molnár Lajosra azért nem mondhatja, hogy nincs szakmai múltja.
- Akkor úgy fogalmazok, hogy jobban csúszna a reform, ha széles körben elismert, emberi és szakmai tekintélynek örvendő szakemberek nagyobb számban is kiállnának mellette? Ha bevonták volna a szakmát is a változásokba?
- Erre azt mondhatnám, évtizedek óta nyitva állt a lehetőség mindenki előtt, hogy nekifogjon a reformnak, mégsem mert senki lépni. Elismerem, még több beszélgetéssel talán több partnerre találhattunk volna. Ugyanakkor tudni kell, hogy az elmúlt hat hónap alatt közel ezer egyeztetésen vettek részt a minisztérium munkatársai. Ez igen nagy szám. Ha csak egyeztetnénk, joggal kérdezhetné, miért nem történik végre valami.
- Hová rohannak? Nem lehetne a reformot fokozatosan bevezetni?
- Nem lehet senkit bizonytalanságban tartani a személyes sorsa felől. Az egészségügyben dolgozóknak tudniuk kell, megmarad-e az intézményük, az osztályuk, hol fognak tovább működni. Az intézményeket ezért gyorsan kell átalakítani. A másik ok pedig, hogy megérkeznek az uniós támogatások, s nem lenne okos olyan intézménybe pénzt fektetni, melyet aztán bezárna valaki.
- Hosszan lehetne még a "vádpontokat" sorolni: kapkodás, átgondolatlanok a rendeletek (lásd: vizitdíj), és így tovább.
- Ne haragudjon, ezeket nem szeretném a levegőben hagyni. Amit kapkodásnak mondanak, az nem más, mint hogy javaslunk valamit, amiről vita indul, s ennek végén esetleg módosítunk az állásponton. Ez már csak nem baj? A vizitdíj bevezetése pedig végre legálisan hozza be a pénzt az egészségügybe. Jól jár vele orvos és intézmény.
- Családjával együtt hogyan viseli, hogy mindenért ön a felelős, s ma az első számú közellenség?
- Páncélt próbálok felvenni minden reggel. A szüleimnek, a kedvesemnek egyenesen megtiltottam, hogy internetes fórumokat olvassanak, mert kiborulnának azon, amiket ott találnak rólam. A kedvesem egyébként az egészségügyben dolgozik, neki sem könnyű. Nem esik jól a zsigerből jövő kritika, de tudomásul veszem, hogy ez ezzel jár.
- Miért lett orvosból hivatalnok?
- Véletlenül. Az orvosi egyetem után a Sportkórházban dolgoztam kezdő orvosként, kétszáz órákat ügyeltem. A közgazdaságtan azonban mindig érdekelt, így elkezdtem a közgazdaság-tudományi egyetemre is járni. Az OEP-hez közben beajánlott egy volt évfolyamtársam, s ott kerültem az adminisztráció területére.
- Hogy és hol látja magát öt év múlva? Áldani vagy átkozni fogjuk?
- Az utóbbira, remélem, nem kerül sor, az elsőre viszont nem tartok igényt. Éppen elég lenne, ha pár év alatt sikerülne megváltoztatni az emberek mentalitását legalább kis mértékben, és megértetni mindenkivel, hogy az egészség nincs ingyen, ellenben az egyéni és közösségi felelősség együttese eredményez egy működő egészségügyi rendszert. Egyébként pedig játszótéren vagy parkban látnám magam szívesen, babakocsival, mert lassan szeretnék családot alapítani.

Ki ő?
Horváth Ágnes 1973-ban született Budapesten. 1997-ben a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szerzett általános orvosi diplomát, majd tanulmányait a Budapesti Közgazdasági és Államigazgatási Egyetemen folytatta, ahol 2001-ben közgazdasági szakokleveles orvosként végzett. Dolgozott az OEP nemzetközi főosztályán, a Vasút-egészségügyi Kht.-nál, vezette az OEP irányított betegellátási főosztályát és a Misszió Egészségügyi Központ Kht.-t. Angolul, spanyolul, németül és oroszul beszél.