Én táncolnék veled…

Szombat éjszaka, éjfél felé jár. Az egri szórakozóhely ajtajában egy embernagyságú méhecske csalogatja be a népet. Nem lehet könnyű kenyér ilyen melegben fekete-sárga csíkos műszőrmébe öltözve jönni-menni egész este, gondolom együttérzően. Ám nincs mit tenni, a plakátok "beporzó diszkót" hirdetnek - s ilyesmi nyilván nemigen megy méh nélkül.
Hogy a beporzás pontosan mit jelent, arról csak sejtésem van, de arra számítok, odabenn, a táncparketten a tavaszi zsongástól beindult, összeboruló párokat látok majd. Hát nagyot tévedek.
A villódzó fények és a dübörgő zene irányába tapogatózom a műfüstben, s hamarosan megpillantom a táncosokat. Legyünk pontosak: néhány tizenévest látok, akik unott arccal csoszognak, megközelítően a techno ütemére, a fiúk többnyire sörösdobozzal a kezükben. A terem egyik végében három fiatalember rázza magát, tudomást sem véve a lányokról, akik viszont egy csillogó fémrúd körül forgolódnak. Előbb kacér mozdulatokkal kelletik magukat, majd elunják, és tovább bámészkodnak.
Végre felfedezek egy tizenöt év körüli leányzót, aki sikerrel hívja fel magára a figyelmet: egyszerre két kamasszal ropja, rövid szoknyában, ringó csípővel, ahogy illik. Néhány percig tart csupán e jelenet, ugyanis mire újra odapillantok, már a parkett közepén csókolózik az egyik legénnyel, még csak nem is imitálva a táncot...
Éjjel egy óra tájban feladom, hogy romantikusan lassúzó tizenéveseket lássak, ezért egy másik "műintézmény" felé veszem utam, ahol jobbára huszonévesek tombolják ki magukat. Utolsót szippantok a friss levegőből, majd átverekszem magam a bejáratnál csoportosuló, sörszagú gyülekezeten.
Odabenn füstös és sötét pincelabirintus fogad. Kisebbik ágát diszkónak nevezték ki, a többiben békésen italoznak. Egy ismerős nyolcadikos leányzó csókolommal köszönt, mikor a tömeg elsodor az asztaluk mellett.
"Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás" - dübörög a hangszóróból. Legnagyobb örömömre akad egy-két összegabalyodott pár, bár ismét a ködös tekintetű, lábukat, karjukat egykedvűen rázó fiúk vannak többségben, akik kört formáznak, s ügyet se vetnek a csajokra.
A leányzók belátják, hogy ismerkedésre semmi esély. Aki partner nélkül jött, egész éjjel rophatja a barátnőivel.
Vagy letelepedhet sörözni, és szapulhatja a férfinemet...
Hajnali kettő felé jár, mire belátom, ez sem az a hely, ahol a tánc szerelmeseket összeboronáló, érzéki hatását tanulmányozhatom. Egyedüli bizodalmam az érett harmincévesekbe vetem, így egy lakótelepi ház csendjét felverő házibuliba csengetek be. Tudom, hogy a társaságban szép számmal akadnak facér fiatalemberek és független hölgyek, ezért bármi megeshet...
Már az ajtóban felvidulok, ugyanis épp egy szép, érzelmes számot tesznek fel. Kezemben pohárral óvakodom a szoba felé, hogy meglessem a csodát, ahogy férfi és nő együtt ringatózik a muzsika ütemére.
A kép meglep. Körben, a székeken és a heverőn ingujjra vetkőzött fiúk üldögélnek. Kissé unott mosollyal nézik a szőke lányokat, akik egymással lejtik.
- Ez a mi számunk! - lelkesedik egyikük, a másik pedig kígyózó mozdulattal körbetáncolja.
A hölgyek ugyan kétségbeesett kísérletet tesznek, hogy a fiúkat is bevonják a "produkcióba", ám azok nem hagyják felkérni magukat, tovább kuksolnak a heverőn.
- Máshol fizetni kéne ezért a látványért - vigyorog az egyik férfiú, s tovább legelteti szemét kolléganőin.
A lányok legyintenek, majd ismét felteszik kedvenc számukat.

Ringó álmok
Márti túl volt már pár szerelmi csalódáson, egy rosszul sikerült házasságon, két gyerekszülésen és négy komolyabb operáción, amikor egyik nap eszméletét veszítette a munkahelyén. Hetekig ápolták az ideggyógyászati klinikán.
Átmeneti agyi keringési zavart és teljes idegkimerülést diagnosztizáltak. Állapota lassan javult. Amikor végre csökkenteni kezdték a pirulák adagolását, és körvonalazódott a nő előtt a való világ minden apró rezdülése, célokat fogalmazott meg a maga számára. Szerette volna végre hosszan magához ölelni a lányait. Majdnem így vágyott arra, hogy szülőfalujában folytathassa a lányoknak-asszonyoknak tartott táncszakkörét. Márti eredendő hivatása népművelő, ma úgy mondják: kulturális menedzser. A zene és a tánc mindig is élete fontos része, éltetője, testi-lelki bajának gyógyítója volt. Már bakfis néptáncosként megtapasztalta a táncolás szívvidító élményét.
Behunyta a szemét, és ott, a kórházi ágyon gyönyörű álmot látott.
Otthon volt a kislányokkal, künn, a házuk zsenge pázsittal borított kertjében. Sorra érkeztek a falubeli táncköri tagok. A vérpezsdítő mediterrán zenére, egymásba kapaszkodva nagy kört alakítottak, és lábukat emelgetve körbe-körbe lépdeltek. Énekeltek is. A kör zártsága védelmet, a rituális körbejárás pedig különös, már-már természetfölötti erőt adott. Mindenki jókedvű volt. Mártiból is elszállt a szenvedés ólomsúlya. Léptei könnyűvé váltak. Végtelenül boldognak érezte magát.
Álmában is átélte, ahogy a tánc képes mozgásba lendíteni a fájdalomtól, félelemtől, szomorúságtól elcsüggedt lelket és testet. Nemcsak a lehangoltságból segít ki, hanem boldogságban is részesítő jó társ. Ezerszer átélte, milyen hamar kikapcsolja fölösleges, izgató gondolatait tánc közben. És a tánc örömét másokkal is szereti megosztani. Mert a felszabadult ringás féktelen boldogsága átragad egyik emberről a másikra.
A kórterem ajtajának csapódására pár másodpercre felriadt, majd visszaszenderült. Még mindig a görög zene szólt.
Márti kinyitotta a szemét. Érezte, zsigereiben friss erő kering. Várta a napot, hogy hazamehessen, és hitétől, erejétől felbátorodva újra táncolhasson. És a tánc jóvoltából tovább gyógyulhasson.

Forogva meg büntetve
A középkorban a tánc sokkal inkább hozzátartozott a hétköznapokhoz, mint manapság. Érzelmeket, világlátást, vallási érzéseket fejeztek ki vele, akárcsak a számtalan szöveg- és dallamváltozattal rendelkező népdalok. E hármas - dallam, szöveg és tánc - általában szétválaszthatatlan volt. Alább a középkori tánckultúra három különleges formáját mutatjuk be.
Kerengő dervisek
Különös férfiak tűntek fel a középkorban Európa törökök uralta részén. Lassú lejtéssel jártak körbe, s közben forogtak. A nép hamar elnevezte őket kerengő derviseknek. Jobb kezüket az ég felé tartották, a balt leeresztették, hogy minden rosszat, ami érheti őket az életük során, átadjanak a földnek. A dervisek egyre csak forogtak, forogtak, egészen az összeesésig és az ájulásig, amelynek során eksztatikus állapotba jutottak. Az iszlám misztikához, a szufizmushoz akkor már évszázadok óta hozzátartozott a dervistánc. A hagyomány szerint kialakulása a kereken nyolcszáz évvel ezelőtt született Rúmi nevéhez fűződik. A halhatatlan iszlám költő arra panaszkodott, hogy Anatólia népe eltompult, ezért kénytelen őket tánccal felrázni. Így alakult ki a dervistánc. Ma főleg a törökországi Konya városában élnek szufi közösségek, amelyek járják a dervisek táncát.
Haláltánc
Csinálhatsz akármit az életedben, lehetsz király, polgár vagy koldus, sikeres vagy nyomorult, egy bizonyos: a halál nem feledkezik meg rólad. Ezt az alapigazságot fejezi ki a középkori haláltánc motívuma. Eredete feltehetően azon a kereszténység előtti hiedelmen alapul, amely szerint éjjel a temetőben táncra kelnek a halottak, de hajnalhasadtáig vissza kell térniük a sírba. A haláltánc a keresztény világkép megrendülése és a pestisjárványok idején, vagyis a XIV-XV. században alakult ki. Versben, festményen ábrázolták: a csontváz kézen fogja kiszemeltjét és táncot lejt vele, amelynek a végén magával húzza a nyitott sírba.
Halálra táncoltatás
Nem lehetnek egymáséi a szerelmesek, hiszen hogy festene az, hogy a gazdag bíró lánya a szegény legény hitvese legyen?! A párok nem nyugodnak bele a megváltoztathatatlanba, inkább halálba táncolják magukat. A népballada angol és más európai változatai is fellelhetők. Nálunk például az a változata is ismert, amely szerint a gőgös lány nem akar az övénél alacsonyabb társadalmi rangú legényé lenni, ezért az halálra táncoltatja. Más balladákban a legény is meghal. A halálra táncoltatás középkori büntetési forma volt. Eredete vélhetően pogány gyökerű. A kereszténység első századaiban a papság még eltűrte a templom körüli táncolást, később azonban tiltotta. Aki ezt mégis megszegte, annak a kiszínezett képzelet szerint bűnhődnie kellett: halálra táncolta magát.