Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Életkorom szerint fiatalnak számítok - 36 éves vagyok -, de annyi mindent megéltem már, hogy az három embernek is sok lenne. A gyerekkorom nagy boldogságban telt, szerető szülőkkel, három testvéremmel. Szüleim rengeteget dolgoztak, hogy taníttathassanak és elindíthassanak minket az életbe. Én, mint legkisebb gyerek, otthon maradtam, a szülői ház tetőterét építettük be a férjemmel. Három gyermekünk született, van egy 17 éves fiunk, egy 15 és egy 12 éves lányunk. Édesanyám hatvanéves korában meghalt. Nagyon nehezen viseltem el az elvesztését, de nem roppanhattam össze, mert itt voltak a gyerekek, és a beteg édesapámat is ápolnom kellett. Etetéstől a pelenkázásig mindent én csináltam, a nővéreim nagy ritkán segítettek be. Mindez nagyon igénybe vett, esténként holtfáradtan estem az ágyba, a házasélethez már semmi kedvem nem volt. Nem is sejtettem, hogy a férjem más nőhöz jár.
Édesapám négy éve meghalt, s azóta azt hittem, rendben mennek a dolgaink, mígnem tavaly beütött a mennykő. Először felmondtak a munkahelyemen, aztán a férjem alapított egy zenekart, és a továbbiakban csak azzal töltötte minden szabad idejét, alig volt otthon. Beleszeretett egy munkatársnőjébe, és november óta már nála is alszik, a gyerekekkel szinte egyáltalán nem foglalkozik. Alighanem elválunk. Nem tudom, miből fogom fenntartani a házat, miből fogom iskoláztatni a gyerekeket, a férjem még a családi pótlék felét sem hajlandó ideadni.
Az első döbbenet után most már mindenki elfogadta, hogy ez így van, mit lehetne tenni?! Itt állok, három tizenévessel, akiknek befejeződött a boldog gyerekkoruk, és valószínűleg nélkülözni is fognak. Csak azért, mert az apjuk beleesett egy nőbe és boldog akar lenni.
"Szeretni valakit valamiért"

Kedves Asszonyom!
Egy házasság felbomlása a legritkább esetben történik mindkét fél egyenlő akaratából. Legtöbbször az egyik fél úgy érzi, hogy elárulták, becsapták. Ez esetben Ön az, aki sérülten ott maradt. A házassági eskü úgy szól: jóban-rosszban, egészségben, betegségben... Ám a párja nem bizonyult elég érettnek a nehézségek elviselésére. Az évek alatt sorjázó feladatok Önre maradtak: az építkezés, majd a beteg szülők ápolása, a három gyerek nevelése, s mindez munka mellett, bizony sok egy embernek. De hát a házasságnak éppen az az egyik értelme, hogy a terheket együtt kell viselni, a feladatokat együtt kell megoldani, még akkor is, ha egyszer az egyik fél vállán van a több súly, máskor a másikén.
Különösnek tűnik, hogy férje ennyi idősen, háromgyerekes apaként érezte elérkezettnek az időt zenekar-alapításra. Azt gondolom, hogy az életben mindennek megvan a maga ideje. Az úr valamiféle fáziskésésben van, talán elmúlt fiatalságát keresi, vissza akar lépni élete egy korábbi korszakába, amikor még semmi felelősség nem terhelte. Ezért egyszerűen kilép a régi életéből. Mit is mondhatnék? Ha elválnak vagy külön költöznek, a férje köteles gyerektartást fizetni, olyan nincs, hogy valaki az apaságból is kilépjen! Ezzel együtt tudom, önre nehéz évek várnak, de fel kell nevelnie gyerekeit. Próbáljon nem megkeseredni, hiszen most már csak Ön jelenti nekik a családot és a támaszt. Sok erőt kívánok ehhez!
Üdvözli: