Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Már jó ideje olvasom üzeneteit, és úgy látom, hogy ha idősek és fiatalok közti ellentétről van szó, Ön mindig a fiatalok pártjára áll. Nekem viszont az a véleményem, hogy a mai fiatalok egyáltalán nem becsülik meg az öregeket. Addig jók vagyunk, amíg felneveljük, eltartjuk, elindítjuk őket, aztán meg amíg vigyázunk az unokákra. De ha már nincsen ránk szükség, ránk se nyitják az ajtót. Én hetvenéves ember vagyok, egy kis faluban élek feleségemmel. Felneveltem három lányt - de minek? Egy sem maradt itthon, hogy törődjön velünk. Mind férjhez ment: az egyik Belgiumba, a másik Pestre, de a harmadik is 130 kilométerre lakik tőlünk. Amelyik külföldön él, minden hónapban küld 300 eurót, leveleket ír, de személyesen csak kétszer jön haza egy évben. A középső lányom pedig azt hiszi, ha mindennap felhív minket, azzal le van tudva a gyermeki kötelesség. A legkisebb meg arra hivatkozik, hogy három műszakban dolgozik és két gyereke van, nem ér rá jönni. Azt mondja, menjünk mi. A feleségem sokszor el is buszozik hozzájuk, de szerintem a gyereknek kell mennie a szülőhöz, és nem fordítva. A nejem mindig védi a gyerekeket: mindhárom dolgozik, mindnek van családja, van elég gondjuk, örüljünk, hogy nem szorulunk rájuk. Igaz, most még jól bírjuk magunkat. De attól még kutya kötelességük lenne rendszeresen hazajárni és megnézni, hogy mi van velünk. A nejem azt mondja, vaskalapos vagyok...
Üdvözlettel:
Egy vaskalapos apa

Tisztelt Uram!
Nem akarnám jeligéjén szólítani, és persze nem is minősíteném így, bár valóban túl szigorúnak tűnik. Kétszer is leírta levelében a kötelesség szót. Valóban, felnőtt gyerekeknek vannak kötelességeik idős szüleikkel szemben. Úgy látom, hogy lányai meg is teszik, ami tőlük telik. Az egyik komoly pénzösszeget küld, a másik naponta telefonál, a harmadik pedig rendszeresen invitálja magához szüleit. Úgy gondolom, ezzel még kissé túl is teljesítik az elvárhatót. A többi a kölcsönös szeretet és jó viszony kérdése. Azt meg kikövetelni nem lehet. Mint ahogyan a hálát sem. Az a véleményem, hogy egy szülő ne várjon hálát azért, mert világra hozta és felnevelte a gyerekét. Mert ez az élet rendje. És olyan adósság, amelyet nem szüleink, hanem majd saját gyermekeink iránt kell törlesztenünk. De ha szeretjük szüleinket, akkor szívesen időzünk a társaságukban, öröm velük lenni. Ám ez kétoldalú. Lám, a feleségének sem okoz gondot a kapcsolat ápolása, "melegen tartása", egyedül Ön elégedetlenkedik! Pedig még nem igazán öregek, jól bírják magukat. Ön miért nem ül fel arra a buszra?
Igazán nem akartam ismét a fiatalokat pártolni, de nem szeretem, ha az idősebb emberek begubóznak vélt - vagy akár valódi - sérelmeikbe.
Üdvözlettel: