Szitkok vagy százasok

Varga Ferenc régen mentős volt, azt mondja, egész életében betegeken segített, most, nyugdíjasként sincs nyugta. Öten beülnek egy autóba, járják a falvakat, egyik helyen pénzzel fogadják őket, a másikon meg szitkokkal.
- Néha zeng az egész utca, olyanokat kiabálnak utánunk. Hogy mi szélhámosok vagyunk, a saját zsebünkre dolgozunk. Pedig önkéntesként egy fillért se kapunk - meséli a kék szemű öregúr. Sokan arra apellálnak, már odaadták az adójuk egy százalékát, azzal jótékonykodtak. Megesik, hogy az önkéntesek a benzinköltséget sem teremtik elő. Ma is megáztak, ez nem az ő napjuk.
- Nemrég egy bérházban egy velemkorú asszony vágta rám az ajtót. Ha elküldenek melegebb éghajlatra, azzal vigasztalom magam, hogy ezt nem nekem mondják. Hanem annak az egészségügynek, amely nem gondoskodik a betegekről - magyarázza Tóth Albertné, aki szintén nyugdíjas. Régen férfifodrász volt, s a szakmájában megtanulta: jobb, ha csak füle van az embernek, szája nincs - pislant rám sokatmondóan többdioptriás szemüvege mögül.
- Találóbb lenne, ha betegségügyi minisztériumnak hívnák az egészségügyi tárcát. Az embernek pedig joga van az egészségre, nem az alapítványokon kéne múljon, hogy megműtenek-e egy beteg gyereket - kel ki magából Valáscsek Róbert, a Karitatív Alapítvány a Beteg Gyermekekért elnöke. Egy gyermekhalál ébresztette rá, hogy szükség van ilyen alapítványra. Évente 2-2,5 millió forintból gazdálkodnak, ebből nyolc-tíz családon segítenek. Hogy kik a szerencsések, azt pályáztatással döntik el. Olykor családlátogatással győződnek meg arról, hogy tényleg szűkölködőknek jut a pénz.