Búzás körte és társai
Lapunk szerzője arról mesélt, milyen volt nagyapja bora, ami többféle szőlőből készült ugyan, de soha nem elemezgették ki az ásványi összetevőket, csupán jókedvűen koccintgattak vele, és megtudhatjuk azt is, hogyan ismerte és szerette meg a régi magyar körte ízét.
Kép: Gyerekkorunk ízei egész életünkben velünk maradnak
A körte jó sokáig nem igazán tartozott a kedves gyümölcseim közé. Igaz, mifelénk otthon, Pályiban nem is nagyon nőtt, mert a falu a Kraszna nyugati oldalára települt, ahol a homok az úr, azt meg a körte nem nagyon szereti. Volt viszont szilva, szőlő meg dinnye, és persze alma, de nem ezek a felfújt, agyonpermetezett almák. Kint a szőlőkben, a Lovashegyen, a Tulipántban meg a Töviskesen, ahol a nagyapám szőlője is volt, már közel a paposi határhoz.
Jó nagy darab szőlő volt a nagyapámé. Közösen művelte az öccsével, és a szüret is közös volt persze. A bort is együtt préselték, kezelték. Illetve hát nem nagyon kellett azt kezelni. Kiforrt az magától, s új évre már el is fogyott. Mert szerették az öregek a bort. S szívesen ajándékoztak is. A család pedig nagy volt, ez is elvitt egy korsóval, amaz is, itt is disznóölés volt, ott is, itt is Ferenc-, Miklós- meg János-nap volt, meg ott is – szóval hamar elfogyott a bor.
Pedig egészen aprócska, egydecis pohárral koccintgattak, nem úgy, mint manapság. Manapság félliteres kelyheket emelgetnek a borozók, és tátott szájjal bámulnak át az üvegen, közben olyan fontoskodó mondatokat suttognak, „most épp a frissen kaszált fű illatát érzem”, meg olyanokat, hogy „az érett kajszibarack ízei lebegnek nyelvemen”, meg hogy ez a bor nagy potenciával bír, meg azt, hogy terroir, meg hogy esszencia… Nem, nagyapámék a szőlőt érezték a borban, és egyáltalán nem foglalkoztak a bor úgynevezett ásványi alkotórészeivel meg a polifenolokkal vagy a kolloidanyagokkal.
A mi borunk egyszerűen csak bor volt. Oportó, feri, delavári meg mézes fehér szőlők adták a gerincét, de volt benne egy kis otelló meg egy kis fekete rizling is. A szomszédos szőlők is mind ezekből álltak, a táblák végében pedig tíz-tizenöt gyümölcsfa, főleg meggy, dió, s egy-egy nyári alma. De körte egy se, én legalábbis nem emlékszem, hogy egyet is láttam volna. Körtét mi jószerivel csak akkor láttunk, amikor a szomszédos szamosszegiek átszekereztek Pályin, vitték a körtét Mátészalkára. Szamosszeg már lent volt a „Feketén”, túl a Krasznán. Ott már nem volt homok, ott már jó vastag fekete földek vannak, azt szereti igazán a körte. Volt is a faluban annyi, hogy szekérderékkal hordták a szalkai piacra. Úgy is csúfolták őket, hogy szotyósok. Hatalmas nagy körtefák nőttek ott a kertekben, amikről nem lehetett csak úgy leszedni a termést. Az alsó ágakról még csak-csak, de a tetejéből bajosan. Megvárták hát, míg lehullik. De hát akkorra már túlért mind, szotyósok lettek, mint ahogy a szamosszegiek is, legalábbis a szomszédos falvak csúfolódása szerint.
De aztán teltek az idők, lassan a szamosszegi szekeresek is kikoptak, én meg elkerültem otthonról, a körte pedig lekerült a napirendről. Így telt el vagy tizenöt év, mikor Túr-parti barangolásaim során Kömörő alatt felfedeztem egy öreg, elhagyott tanyát, az udvarán két hatalmas körtefával. Késő ősz volt már, de az avarban találtam azért néhány lehullott körtét. Én még olyan finomat nem ettem! Nem volt az permetezve sose, mégis olyan egészséges volt mind, mint a makk. Hogy milyen fajta volt? Rejtély. A faluban se tudta senki, csak azt, hogy a Gulyás Zsiga bácsié volt a tanya, így hát én csak Gulyás Zsiga bácsi körtéjének neveztem.
Jó sokáig jártam én arra a két körtefára, mígnem új gazdája lett a tanyának, az meg kivágta őket az összes többi gyümölcsfával. Azóta se láttam olyan szép körtefákat, pedig közben bejártam többször is a teljes Kárpát-medencét.
Pár éve azonban egy kora tavaszi napon Nyírszőlős alatt, a műutaktól távol, Mátyás-bokorban is felfedeztem három hatalmas körtefát. El is határoztam, hogy nyár derekán, búzaéréskor felkeresem majd, de bizony elmaradt a látogatás. És ez megismétlődött vagy ötször, az idén viszont, hogy arattak, egy vasárnap délután mégiscsak megembereltem magam. Szerencsém volt, a gazdát is otthon találtam, szívesen leballagott velem a kertbe. Közben elmondta, hogy az anyai nagyapja, Hronyár György ültette valamikor a múlt század harmincas éveiben azokat a fákat. Búzával érő körték, csak az idén lefagyott a termés.
Valóban, a fákon csak itt-ott sárgállott egy-egy körte, de lent a fűben azért csak sikerült összeszednünk egy kosárra valót. Sokáig kitartott otthon aztán az a körte. Esténként kiülve a teraszra elgondolkodva rágcsáltam őket. Hogy milyen jó, hogy voltak egykor a Gulyás Zsigmondok meg a Hronyár Andrások. Nélkülük sose tudtuk volna meg talán, hogy milyen a régi, magyar körték íze.
