Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Házasságunk tizenöt éve alatt egyetlenegy ügy volt, amelyben nem értettünk egyet a férjemmel, ez a vita azonban évek óta tart. És, sajnos, egyre jobban elmérgesedik, már a kapcsolatunkat is veszélyezteti. Ez pedig a fiunk nevelésének kérdése. Andris kilencéves, vékony, kis növésű, s bár egészséges, de elég gyenge fizikumú kisfiú. Okos, gyors eszű, máris sokat olvasó, kedves, jószívű gyerek, de félénk és visszahúzódó. Az osztályában is inkább a kislányokkal barátkozik, bár nincs problémája a fiúkkal sem, elfogadják az osztály legjobb tanulójaként.
A gond az, hogy a férjem nem ilyen fiút álmodott magának. Hanem egy vagány, jópofa, focizó, eleven rosszcsontot, amilyen ő volt gyereknek, és amilyen részben ma is. Több gyerekünk nem lehet, így a meglévőt próbálná átformálni. De mivel ez nem megy, állandóan kritizálja, cukkolja, piszkálja. Nem goromba vele, de gyakran gúnyos. Pedig tudom, hogy nagyon szereti - de ezt csak akkor mutatja ki, amikor Andriska beteg. A fiunk is szereti őt, de már kerüli, mert rájött, hogy nem tud neki megfelelni. Ha szólok a férjemnek, hogy hagyja már békén a gyereket, abból veszekedés lesz. Azzal vádol, én neveltem belőle anyámasszony katonáját, holott a mai világ olyan kegyetlen, hogy csak az erős emberek tudnak helytállni benne. Ez utóbbiban van is valami, de ezért nem kellene a gyereket nyaggatni! Melyikünknek van igaza?
Üdvözlettel:
Anyámasszony

Kedves Asszonyom!
Levele alapján feltétlenül az ön szemléletét kell támogatnom. Borzasztóan  sajnálom Andrist, mert félő, maradandó sebeket okoz neki az apja azzal, hogy nem fogadja el. Minden gyereknek szüksége volna arra, hogy a számára legfontosabb személyek, tehát a szülei szemében ő különleges és csodálatos legyen. Ha már tőlük sem kapja ezt meg, mit várhat a külvilágtól? A férjének meg kellene értenie, hogy senki nem bújhat ki a saját bőréből, az alaptermészetén és a temperamentumán senki nem változtathat. Andrissal nincsen semmi baj. Hiszen mindenki ismer a felnőttek között is visszahúzódóbb, csendesebb típusú férfiakat - és ők is elboldogulnak. Az eszére meg legyenek büszkék, és adjanak meg neki minden lehetőséget, hogy kibontakoztathassa a tehetségét.
Úgy látszik, Önnek továbbra is Andris "védőügyvédjének" kell lennie, ezt az álláspontot kell képviselnie akár férjével szemben is. Jó lenne, ha meg tudná vele értetni, hogy ez az egy gyermeke van, ne játssza el hát a bizalmát és a szeretetét, ami óhatatlanul bekövetkezik, ha ez a "piszkálódás" sokáig tart. S ha netán Andris híres tudós vagy művész lesz, mit számít majd, hogy annak idején nem focizott együtt a többi fiúval?
Üdvözlettel: