Kutya jó tánc

A dog dancing egy olyan látványos hobbisport, mely során a gazdik saját maguk tervezik meg a ku­­tyáik­kal előadott zenés ko­­reográfiáikat. Ez lehet táncos vagy történetet elmesélő, kellék nélküli, de a kűr ­koncepciójának megfelelően akár olyan eszközök is bevihetők a ringbe, amelyeket aztán a versenyzők kreatívan felhasználnak az előadás során. 
A sport szabályainak megfelelően jutalmazni nem szabad a kutyát, és úgy kell táncolni, hogy minél kevesebb segítséget lássanak a bí­rók, ezzel mutatva a versenypáros közti harmóniát. A pontozás összetett, a szakemberek nem csak a precíz feladat-végrehajtást, a ko­­reográfia felépítését, de az összhangot, a kutya és felvezetője kisugárzását, a koncepciót és zeneválasztást is nézik. A dog dancingben két kategória létezik, az egyik az úgynevezett Heelwork To Music, ahol szabadon követéses pozíciókban táncolnak a gazdik a kutyákkal egymás közelségében, a másik pedig a Freestyle, ami egy teljesen szabad stílus, távmunkákkal tarkítva. 

– Kicsi gyerekkorom óta imádom a kutyákat. Születésnapra, karácsonyra mindig egy kölyköt kértem a szüleimtől, akik nem támogatták a vágyamat, mivel egy 67 négyzetméteres lakásban laktunk – meséli Orsi mosolyogva a kezdetekről. – Álmaimban azonban számtalanszor elképzeltem, hogy a karácsonyfa alatt előugrik majd egy kiskutya a dobozból. Ez persze nem történt meg. Aztán egy alkalommal anyukám azzal ajándékozott meg, hogy elmentünk egy kutyakiállításra, amit én végigsírtam örömömben. Ekkor tudatosult benne, hogy ez nem egy átlagos gyermekálom. Aztán megkaptam életem első kutyáját, egy shi-tzut, akit szinte azonnal tanítani kezdtem. Ez 1995-ben történt. 
Orsi később művészeti iskolákba járt, rajzot és vizuális kommunikációt, majd festészetet tanult két főiskolán. Pályázatokon vett részt, a festményei kiállításokon szerepeltek, de egyszer csak elérkezett az a pont, amikor döntenie kellett. 
– Máig emlékszem, ahogy elpanaszkodtam a mesteremnek, nem tudom, hova tovább. Melyiket válasszam, a festést vagy a kutyázást? Mire ő csak annyit mondott: „Orsi, te már választottál." Akkor értettem meg, hogy mennyire igaza volt. 
A dog dancinget először videókon láttam az interneten. Ami leginkább megfogott benne, hogy egy látványos, művészi kutyás sport, tele kreativitással. Mivel akkor már évek óta kutyákat tanítottam, emellett imádom a művészet minden ágát, sőt, még táncoltam is fiatal koromban, nem volt kérdés, hogy számomra testhezálló lesz ez a sport. Így hát elkezdtem felkészülni az első hivatalos versenyünkre 2012-ben úgy, hogy addig soha nem láttam élőben ilyet, fogalmam sem volt, hogyan zajlik egy ilyen esemény. Elmentünk, és meg is nyertük a Freestyle 1-es osztályt Josephine-nel, a border collie-mmal. 
Orsi szerint a legtöbb kutyafajta alkalmas a dog dancing tanulására, de a sikeres versenyzés többtényezős, és beletartozik az is, hogy olyan kutyát válasszunk, aki imád velünk dolgozni. Magas szintekre eljuthatunk akár egy akitával is, ha olyan az egyed, de a legnépszerűbb fajta mai napig a border collie. 
– A dog dancing iskolámat 2017-ben nyitottam meg, először Csepelen. Sokan kérték, hogy segítsek a versenyzésben, ezért szemináriumokat, workshopokat tartottam, hogy minél többen megismerhessék ezt a sportot. Jelenleg online is tartok órákat, segítek a koreográfiák tervezésében, illetve koncentrációs tréningeket is vezetek Budapesten. Nagyon szeretem a kölykök képzését is, nincs két egyforma napom. A párommal hat kutyával éljük az átlagosnak nem mondható életünket, amit mindketten választottunk, és imádjuk, mert egyforma beállítottságúak vagyunk. Kutyázunk reggeltől estig. Mindenkinek azt kívánom, hogy a szenvedélye legyen a munkája, vagy a munkája legyen a szenvedélye, mert mióta én ezt az életet élem, igazán boldognak és kiegyensúlyozottnak érzem magam még akkor is, ha nehéz napon vagyok túl. 

Orsinak nem egy mulatságos, kutyás története van, egyet azonban mindig elmesél azon tanítványainak, akik nehézségekkel küzdenek a kutyáik tanítása során, vagy rosszul éltek meg egy versenyt, mert éppen nem volt meg az összhang az állat és a gazdi között. 
– Shaney, az ausztrál juhászkutyánk egy igazi családi, bújós kutya, aki ugyan imádja a közös tréningeket, de nem egy munkára éhes, versenyző típus. Még fiatal volt, mindössze néhány megmérettetéssel a háta mögött, ennek ellenére kiutaztunk Ausztriába egy kültéri, füves versenyre, amihez nem volt hozzászokva. Neki a fű a bulihelyszín volt. Hiába igyekeztem minél többet tréningezni vele a szabadban, a versenyhelyzetben, jutalmazás nélkül, megtréfált. Kiküldtem őt nagy körre a ringben, ami után át kellett volna ugrania a karomon, ehelyett elszabadult, mint egy vad csikó, egy kör helyett futott négyet, majd eltarolva a karomat, feldöntött a ringben. A zene meg csak ment, amire pontosan kellett volna dolgoznunk, én pedig nevettem. Sokadik helyen vé­­geztünk. Bosszankodhattam volna, de Shaney igazából nagyon jól érezte magát, és egy vidám emléket hagyott bennem a fiatalkorából. Minden versenyen lehet tanulni, ha figyelünk, és én itt megtanultam azt, hogy a kapcsolatunk sokkal fontosabb, mint bármilyen versengés. Azóta Shaneyvel két országos versenyt is nyertünk, emellett Kelet-Közép-Euró­pa-baj­nokok lettünk két évvel ezelőtt. De minden eddig elért eredményemre büszke vagyok.