Két keréken Párizsig

Július 10-én indult útnak Szentestől, hogy ott lehessen az olimpián, 1750 kilométert tekert a francia fővárosig. Saját bevallása szerint a tájékozódása már nem a régi, menet közben – gyermekei iránymutatása ellenére – többször eltévedt, így végül 1993 kilométert tett meg ténylegesen kerékpárral tizenhét nap alatt. Az emelkedők megviselték, ennek ellenére az út minden egyes méterét élvezte. 
Meghatározó gyermekkori élménye, hogy látta a televízióban az 1952-es olimpia közvetítését, amikor a magyar versenyzők tizenhat aranyat hoztak haza. Továbbá édesapja, akire mindig példaképként tekintett, úszott és atletizált. Természetes volt számára, hogy ő is sportol. Szülőhelyén, Szentesen minden lehetséges mozgásformát kipróbált: úszott, teniszezett, kosár- és röplabdázott, illetve korcsolyázott, ha télen befagyott a Kurca folyó. Iskola után a társaival kijárt a grundra, és rúgták a bőrt, míg rájuk nem esteledett vagy a szüleik haza nem zavarták őket – eleveníti fel emlékeit a sportember. 
 

Mindenért megküzdött az életében. Amikor nem került be az (egykori) Magyar Királyi Testnevelési Főiskolára, dolgozott segédmunkásként a fővárosi sportcsarnokban, három műszakban egy gyógyszergyárban, de volt műtőssegéd is. Az estéit edzéssel töltötte, hogy újra jelentkezhessen a felsőfokú intézménybe. Harmadszorra, 1966-ban végül felvették. Emberpróbáló, de szép időszakként tekint vissza ezekre az évekre. Nem bánt meg semmit, mert megtanulta legyőzni az élet adta nehézségeket, és értékelni az elért eredményeket. 
Miután 1971-ben, 27 évesen középiskolai testnevelő tanárként diplomát szerzett, meghívták főállású úszóedzőnek a szentesi uszodába. Boldogan fogadta el az álláslehetőséget. Óvodáskorúakat tanított úszni, később edzette őket, s óhatatlanul a sport szeretetét is továbbadta nekik. Igyekezete meghozta gyümölcsét: úszói közül jó páran tagjai lettek az első magyar női vízilabdacsapatnak. 
Nyolc év után a szentesi Damjanich Általános Iskolában helyezkedett el, 1988-tól pedig az ottani gimnáziumban tanított a nyugdíjazásáig. Ő bizony nem az a testnevelő tanár volt, aki a padon ülve adott feladatokat a diákoknak, hanem végezte tanítványaival a tornagyakorlatokat, és beállt kosárlabdázni. 
Időközben családot alapított, gyermekei születtek: Cintia és ifjabb László, akik már két unokával is megajándékozták. Munkája mellett a magánéletében mindig megmaradt sportembernek. Nyugdíjas éveiben sportreferensként tevékenykedik Pécelen. Negyvennégy évesen kezdett triatlonozni, sőt, kipróbálta az Ironmen versenyt, és máig rend­szeresen úszik. Gyűjti a kilométereket két keréken is: körbebiciklizte az országot 1993-ban. Sőt 65 évesen – személyes kihívásként – 521 kilométert tekert le huszonnégy óra alatt, jólesően. 
Azért kerékpározott ki több alkalommal is az olimpiákra, mert olyan teljesítményt akart nyújtani, amelyet korábban senki más. Először 1992-ben jutott el biciklivel a lánya kíséretében Barcelonába (5198 km). Másodszor egyedül vette célba Atlantát, s négy év múlva Sydneybe is elment. Az ausztráliai nagyvárosig nyolcezer kilométert teljesített, átlagban napi 200 kilométert haladt. 
Majd sorra következett a többi cél: Athén, Peking, London, Rió. A távoli kontinensekre repülővel utazott, de a szárazföldön még bőven maradt két keréken leküzdendő távolság. A pandémia miatt nem mehetett Tokióba, ezért hazai távokon nyolcvan nap alatt teljesítette a kitűzött kilencezer kilométeres célt. Egy évvel később a Nincs lehetetlen című könyvében a kerékpárútjain szerzett tapasztalatait vetette papírra. 
Idei céljára a rá jellemző alapossággal készült: januártól 9700 kilométert tekert edzés gyanánt, uszodában 106 alkalommal úszott. Négy táskával megpakolva indult útnak, és pontosan kiért az olimpia megnyitójára. Sporteseményt testközelből nem látott, de részese lehetett az ötkarikás megmérettetés szellemiségének, a szurkolói forgatag felemelő érzésének. A legkedvesebb élménye, hogy találkozhatott Muhari Eszter párbajtőrvívóval, aki, megdöbbenve László teljesítményén, jelképesen nyakába akasztotta a megszerzett bronzérmet. 
Az odafelé vezető út sok erőt kivett Lászlóból, haza már repülővel érkezett. Azért a hétköznapokban továbbra sem hagy alább a szenvedélyével. Autója nincs, hiszen két keréken mindenhová eljut. A mozgás élteti őt, s tartja meg egészségben. Hálás az égnek, hogy már nyolcvan évet megélt, testi épségben, lelki teljességben. Úgy érzi, ha holnap elszólítaná a Teremtő, akkor sem bánna semmit az életében.