Ételekről böjtidőben

„Hagyjatok főzni, és én megjavítom az emberiséget!” – ez a mondat Rejtő Jenőtől származik. „Minden tál étel egy szerelmi vallomás, vagy az ellenkezője: egy csöndes válóper” – így tartotta Jókai Mór. Bizony, legjobb tollú íróink, költőink egy tál étel történetén keresztül mindent el tudtak mesélni szegénységről és gazdagságról, örömről és boldogtalanságról. Sosem csak alapanyagokról, főzéstechnikákról írtak, hanem lényegeset mondtak az emberről és a világról is – ezekből válogattunk.

Családi körSzijjártó Gabriella2024. 03. 01. péntek2024. 03. 01.

Fotó: Kállai Márton

Fotó: Kállai Márton

Nemzeti ünnepünkhöz közeledve kezdjük a sort forradalmi költőnkkel. Bár Petőfi Sándor előszeretettel ápolta magáról azt a ké­­pet, miszerint ő a puszták romlatlan vadvirága, akiből magától öm­­lenek a versek (aminek kétségkívül van valóságalapja), ám egyben ő az egyik legelső nagyvárosi kávéházi költőnk is. Gyakran ült a törzshelyein, elsősorban az ismert Pilvaxban, ahol egyébként enni is lehetett; az egyik kedvencének számított a Deák kenyér, ami a mai gyümölcskenyér meg a kuglóf kö­­zötti átmenet lehetett.

A bordalok költőjeként gondolunk rá, miközben bort nem nagyon ivott, mert fájt tőle a gyomra – ellenben rendkívül sok kávét fogyasztott. Folyamatosan írt, nem csak verseket, tulajdonképpen dokumentálta, hogy mi történik vele, és közben reklámot csinált a „reggelire gulyásleves” szokásának vagy éppen a túrós tésztának: „Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki.”

A böjti időszakhoz legjobban Kosztolányi Dezső illik, legalábbis a néhány évig tartó lakto-vegetáriánus táplálkozási korszaka. A költő – aki egyébként korábban az evést az érzéki örömszerzés egyik eszközének tekintette – színésznő felesége hatására mondott le a húsról egy időre. Harmos Ilona gyomorbajával orvostól orvosig járt, de semmi sem segített, végül a nyers koszt gyógyította meg, amit Bicsérdy Béla tett népszerűvé Magyarországon a századforduló után. Hamarosan Kosztolányiék kutyája, Hattyú maradt az egyetlen húsevő a családban…

Kosztolányi kedvenc vegetáriánus kosztja a kenyér és a pirított rizs volt. Vegetáriánus évei alatt nemcsak az ízérzékelése, hanem a világról alkotott elképzelése is megváltozott: „Aztán tapintatom is tiltakozik az ellen, hogy olyasmit megegyek, ami valaha élt-mozgott, mint én. Ember és állat között semmi lényegbevágó különbséget nem tudok. (…) De azért az állatevőket egyáltalán nem ítélem el. Végre tudom, hogy az élet harc, melynek törvénye a könyörtelenség, a szakadatlan vérontás. Az állatevők közt sok kitűnő barátom van, akiket teljesen megértek. Ha emberevők között mozognék, bizonyára őket is megérteném.”

Karinthy Frigyest nem nevezhetjük szerencsésnek gasztronómiai szempontból, első és második felesége se számított konyhatündérnek: a cigány vándorszínész felmenőktől származó Judik Etel csak néhány egyszerű ételt tudott elkészíteni, a nagyasszony Böhm Aranka pedig tüntetően nem vezetett háztartást. Így aztán, ha az író jót akart enni, vendéglőkben és kávéházakban étkezett – élete örökös „gasztro­só­vár­gásban” telt, nem véletlenül szánta e témának számos művét.

A baj nem járt egyedül: az írónak gyakran égett a gyomra, valószínűleg refluxbetegségben szenvedett, ezért tilos lett volna fűszeres, zsíros ételeket enni – de hát ő pont ezeket imádta. „Szerette a tartalmas, húsos leveseket, a velős csontot, a pörköltöket és tokányokat, a túrós csuszát vastagon meghintve tepertővel, és különösen a töltött káposztát. Egyik otthoni specialitása a fűszeres, savanyú hering volt – sorolta a kedvenceket Nyáry Krisztián az Így ettek ők című legújabb kötetében. – Ezektől a nehéz ételektől rögtön fájni kezdett a gyomra, amit szódabikarbónával gyógyított. Lakásuk tele volt a szódabikarbónát tartalmazó fémdobozokkal, ezt hatalmas mennyiségben fogyasztotta. Amint az utolsó falatot lenyelte, már nyúlt is a dobozkáért. Cini (az író kisebbik fia, Karinthy Ferenc – a szerk.) egyszer sót tett a szódabikarbóna helyére: atyai ordítás, majd atyai pofon lett a jutalma.” 

Móricz Zsigmond családja és a dicsőített aranyló húsleves körében

Az éhezés mesterírói

Örkény István és Faludy György: mindketten jómódú családból származtak, akikre fiatal korukban a két világháború közti Budapest kávéházi kultúrája nagyon erősen hatott. És aztán különböző módon, de mindketten rabságba kerültek: Örkény szovjet fogságba, Faludy pedig a recski munkatáborba. Mindketten tűpontosan leírják, hogyan alakul át az embernek az ételhez való viszonya egy olyan környezetben, ahol mindennapos tapasztalat az éhezés.

Örkény a táborban kezdte írni a Lágerek népe című dokumentumregényét, amelyben megállapította, hogy a foglyok két alapélménye a honvágy és az étvágy. A legfőbb közös témát egy idő után az otthoni kulináris emlékek jelentették. „Ha négy ember összeült egy sarokba, már messziről nevették őket: »Főznek.« Aki közelebb kerül, hallhatja, hogy csakugyan főznek; egy órát, kettőt, többet is eltöltenek azzal, hogy megvitatják a szerb lecsót, az igazit, a könnyfakasztót, vagy a hájas tésztát, ahogy a Tiszaháton készítik, barackízzel.”

A gasztronómiai mesék iránti rajongásban nem volt különbség munkaszolgálatos, közlegény és tiszt között, és a foglyok nemzetisége sem számított. Egy olasz kapitány recepteket gyűjtött, tizennégy nemzet ínyencfalatjait szedte össze. „Mikor megismertem – emlékezett Örkény –, a ma­­gyar gyűjteményből csak a mákos guba és a tárkonyos bárányleves hiányzott; e kettővel én gyarapítottam a gyűjtést.” Az álmodozások szünetében a hetvendekás kenyérfejadag jelentette a realitást… 
Örkény a kiszabadulása után egy egyetemista lányt vett feleségül, aki kezdetben nem tudott főzni, ezért az író édesanyja egy bejárónőt fizetett a családnak. A sors fintora, hogy a fiatalasszony később gasztronómiai szakújságíró, idővel pedig – válásuk után – F. Nagy Angéla néven Magyarország egyik legsikeresebb szakácskönyvszerzője lett. 

A New York kávéház teraszán Emőd Tamás, Szép Ernő és Heltai Jenő írók 

 

 

Ezek is érdekelhetnek