Kihívások és lehetőségek

Elöljáróban érdemes pontosítani a sajátos nevelési igény (röviden SNI) definícióját: azok a kü­­lönleges bánásmódot igénylő gyermekek esnek ebbe a körbe, akik a pedagógiai szakszolgálatnál működő szakértői bizottság véleménye alapján mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy beszédfogyatékossággal, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozott fogyatékossággal, autizmus spektrum zavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartás-szabályozási zavarral) küzdenek. A sajátos nevelési igény nem diagnosztikus, hanem jogosultsági kategória, ami azt jelenti, hogy a szakértői vélemény többletjogokat biztosít az érintettek számára, például gyógypedagógus foglalkozik velük a megfelelő intézményekben. Más kategóriába tartoznak a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő (röviden: BTM-es vagy BTMN-es) gyermekek, akiknek problémái enyhébbek, nem fedik le a zavar fogalmát – tisztázza a fogalmakat dr. Kereki Judit. 

Az utóbbi tíz évben körülbelül 20 százalékkal nőtt a sajátos nevelési igényű gyerekek száma. Többségük azokból az óvodás, általános iskolás, középiskolás korosztályból kerül ki, akik valamilyen tanulási zavarral, viselkedés- vagy figyelmi zavarral élnek. Ezek közül a tanulási zavar (diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia) a domináns, de feltűnő jelenség, hogy azoknak a gyerekeknek a száma is megnőtt, akiket autizmussal diagnosztizáltak. Sokak szerint az SNI-s gyermekek számának emelkedése mögött a kifinomultabb diagnosztikai eljárásokat kell keresni. 

– Valóban finomodtak a módszerek is, ám a jelenség mögött többféle okot érdemes keresni. A szakemberek felismerésről való tudása megnőtt, a védőnőket néhány éve a sűrű nyomon követést biztosító szülői kérdőívek segítik a problémák korai kiszűrésében, és korábbra kerültek életkorban kulcsfontosságú pedagógiai szűrések is (például a 3 éves korban kötelező beszédszűrés). Így ma már a szakemberek sokkal hamarabb felismerik az említett problémákat, s kerülhetnek be ezáltal a gyerekek az ellátórendszerbe. De a kiugró adatokhoz hozzájárulhatnak az egyéni sajátosságokat kevéssé figyelembe vevő oktatási módszerek vagy az oktatási rendszer változásaihoz köthető jelenségek is, például 2019-ben hatéves kortól kötelezővé vált a beiskoláztatás, nehezebbé vált elhalasztani azt. Ha úgy látja a szülő, hogy a gyermekének szüksége lenne még egy további évre az óvodában, akkor kérelmezheti ezt az Oktatási Hivatalnál. Ekkor a szakértői bizottság megvizsgálja a gyermeket, hogy iskola­kész-e, és ez alapján engedélyezi vagy utasítja el a kérést. Sok szülő azonban nincs tisztában ezzel a lehetőséggel, vagy nem eléggé tudatos a gyermek fejlődésének megítélésében, ezért nagyon sokan kerülhetnek iskolába úgy, hogy még éretlenek, és nehezen képesek alkalmazkodni az elvárásokhoz – magyarázza a szakember. 

Hazánkban a kisgyermekek rendszeres védőnői és orvosi vizsgálatokon vesznek részt, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kiderülhessenek az esetleges fejlődési rendellenességek, lemaradások, különleges sajátosságok. Ám amikor egy gyermek huzamosabb ideig­ küzd valamilyen nehézséggel, és nem ismerik fel időben, vagy éppen szociálisan hátrányos helyzete okán marad le fejlődésében kortársaihoz képest, ez az elmaradás olyan mértékűvé nőheti ki magát, amikor már tüneti szinten is zavarként mutatkozhat meg. A pedagógiai szakszolgálat munkatársai – gyógypedagógusok, pszichológusok, mozgásterapeuták tudnak segíteni abban, hogy a komplex vizsgálatot követően milyen beavatkozás vagy segítségnyújtás szükséges annak érdekében, hogy a fejlődésbeli elmaradás megelőzhető, csökkenthető, minimalizálható legyen. Amennyiben a gyermekről kiderül, hogy sajátos nevelési igényű, akkor gyógypedagógus foglalkozik vele. Nap­jaink­ban azonban óriási probléma a szakemberhiány. A fővárosban és a vidéki nagyvárosokban még csak elérhető a segítség, de a kistelepülésekre nehezen jutnak el a gyógypedagógusok, mozgásfejlesztő szakemberek. 

– Ezért is kezdtünk el három éve Nógrád vármegye 12 hátrányos helyzetű településén egy modellprogramot, melyben az eltérő vagy megkésett fejlődésű, illetve a sajátos nevelési igényű gyermekek mellett szocializációs hátrányban élő gyermekek is részt vettek, akik nem kerültek olyan közösségbe, ahol megtanultak volna kommunikálni, játszani, és biztosítva lett volna a beszéd- és nyelvi fejlődésük. A Gyermekút Módszertani Központ gyermekneurológusból, gyógypedagógusokból, pszichológusokból, mozgásterapeutákból álló komplex szakmai csapata a védőnői jelzésekre alapozva több mint 200 gyermek vizsgálatát végezte el, majd a szülőkkel is megismertették a felállított diagnózist és a javasolt családellátási tervet. Tartották velük a kapcsolatot, gondoskodtak róla, hogy a gyermekek elkerüljenek a megfelelő fejlesztő, terápiás foglalkozásokra. A gyermekek és családok útjának nyomon követése jelenleg is zajlik. Rendszeresen konzultálunk a gyermekút-menedzserekkel, tájékozódunk minden egyes gyermekről, hogyan halad a fejlődésük, miként alakul a családjuk sorsa. Amíg nem léptünk be ebbe a folyamatba, addig a gyermekek csupán 5 százaléka jutott el a megfelelő ellátóhelyre, hiszen ezeken a kistelepüléseken nagyon sok olyan család él, akik a körülményeik okán nem egyszerűen nem tudják megoldani a rendszeres utazást a járási székhelyre, nem képesek időpontot kérni, ügyet intézni, olykor nem is tudatosul a szülőkben, hogy a gyermeküknek segítségre lenne szüksége – számol be munkájukról dr. Kereki Judit, a központ igazgatója. 

Úgy tervezzük, hogy ebben az évben maradunk még Nógrád vármegyében, de bővítjük a települések körét. A munkánk eredményességét nagyban segíti, hogy a kezdetektől felvettük a kapcsolatot az ellátórendszer valamennyi résztvevőjével, akiknek dolga lehet az érintett családokkal: a védőnőkkel, a gyermekorvosokkal, az óvodapedagógusokkal, a pedagógiai szakszolgálattal, a családsegítőkkel, a Biztos Kezdet Gyerekházakkal, a Jelenlét Pontokkal, a járási kórházzal és a polgármesterekkel. Kialakítunk és megerősítünk egy olyan biztos kapcsolati hálót, melynek lényege, hogy az említett intézmények egymással összefogva álljanak a gyermekek és a családjaik mögé, hogy legyen kihez fordulniuk, ha elakadnának az úton, amelyen elindítottuk őket. Nyerjenek betekintést egymás munkájába, cseréljék az információkat, tudják, hogy kitől mit várhatnak, tőlünk mit kérhetnek. Ezeknek a családoknak az jelenti a biztonságot, ha érzik, hogy az őket körülvevő és segítő szakemberek együttműködnek egymással az érdekükben.