Bulifutás a föld alatt

Életre kelt a „kőbányai Alcatraz” a Nagy Sportágválasztó, BBU Nonprofit Kft. rendezte Föld Alatti Futáson: a rabok árnyai ólálkodnak a sarkokban, a kőfalak mély titkokat rejtenek, minden mozdulatot a menekülés vágya hajtja és a cellák hideg fuvallata követi. Vajon melyik sötét alagút vezet ki és melyik ejt fogságba örökre? A szervezők a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságával együtt­működve a helyszín izgalmas atmoszféráját egy ahhoz remekül passzoló börtöntematikával kötötték egybe a bátorságot, gyorsaságot, valamint a képzeletet próbára tevő élményfutás alkalmával. 

Apró hópelyhek szállingóznak. A zimankósra fordult időjárás lehetne a futóverseny első megpróbáltatása, ám ez sem riasztja a réteges sportruházatot viselő résztvevőket.

A hangszóróból egyszeriben dübörögni kezd a zene, elindul a közös bemelegítés. Karlendítés az egyik, majd a másik irányba, ugrás fel és le, térd- és sarokemelés a magasban – ritmusra, edzői irányszóra egyszerre mozdul a tömeg. 

A Kőbányai Gyermek- és Ifjúsági Szabadidő Központ színháztermében kapják meg a résztvevők a rajtszámot. A föld alatti futóversenyre idén megközelítőleg 2500 fő nevezett. Egy fiatal férfi a cipőjét köti, és nagyot sóhajt. 

– Izgul? – vetem oda érdeklődve. 

– Nem, majd a rajt előtt. Versenyszerűen futok már hosszú évek óta. Győzni jöttem. Bár nemrégiben volt egy bokasérülésem, ami jelentősen visszavetette az edzéseket. Egy biztos, ha lassabban is, de végigfutom a 14 kilométeres távot. 

A Tóth család inkább az élmény miatt nevezett be a „bulifutásra”. A hatodik osztályos fiuk, Gergő még csak óvodába járt, amikor először indultak futóversenyen. A kaland miatt jöttek – tudom meg tőlük. Hozzáteszik: a föld alatti szakasz mindig sok izgalmat tartogat, de túl hamar véget ér. 

Az ovisfutamtól a félmaratonig lehet nevezni, így minden korosztály és a különböző edzettségi szinttel rendelkező hobbisportolók, mozogni vágyók is megtalálhatják a nekik leginkább testhezálló kihívást. A 7, 14, illetve a 21 kilométeres futamok, valamint a 8 kilométeres ötpróbatúra 2,3 kilométeres szakaszon halad a pincerendszerben, s majd a föld felett folytatódik olyan helyi nevezetességeket érintve, mint a Szent László-templom vagy a Dreher-villa. Emellett a nap folyamán négy alkalommal indítunk vezetett túrákat, gondolva azokra is, akik inkább csak végigsétálnák a „kőbányai Alcatrazt”– kapom el pár szóra Feith Tímeát, az esemény egyik szervezőjét. 
Három, kettő, egy! Felharsan a versenykürt, elrajtol a családi futam. Szülők gyermekeikkel kéz a kézben rohannak a hétszáz méteres, parkos útvonalon haladó távon. A pálya mellett maradt családtagok hangos szurkolással várják szeretteiket. Nagy ölelések, gratulációk közepette befut a célba egy fiatal anyuka, aki babakocsival, benne a 15 hónapos kisfiával teljesítette a távot. 

– Korábban is részt vettem a versenyen, Danival most csak jelképesen végig akartam haladni ezen a miniszakaszon. Az alagút még hűvös nekünk, de legközelebb talán már azon a szakaszon is indulunk – osztja meg velünk Rita, a sportos édesanya. 

Mivel lehetetlen vállalásnak tűnik egyszerre csevegni, diktafont tartani és futni, ezért jelen sorok szerzője inkább kényelmes gyaloglócipőt húzott, hogy szervezett túrán mégiscsak bebarangolhassa a kőbányai pincerendszer titkokkal teli alagútjait. Zsolt, az idegenvezetőnk csak ennyit jegyez meg, mielőtt a kőlépcsőkön aláereszkedünk: nyirkos, csúszós és hideg. A kifüggesztett hőmérő nyolc és fél fokot mutat, amely kellemesebb, mint a kinti levegő. 

A kerület alatt több mint harminc kilométer hosszan húzódik a pincerendszer (jelentős része még feltáratlan), amelyből most 2,3 kilométeres szakaszt járunk be. IV. Béla király engedélyezte a miocén korban keletkezett bányában történő munkát. 1868-ban Dreher Antal kezdte el a pinceszintet 8-10 méter magasra bővíteni. Akkoriban szőlészgazdák használták a helyet. Majd rájöttek, hogy tiszta karsztvíz található idelent, ami a sörgyártás egyik legfontosabb alapanyaga. 1944-től a Dunai Repülőgépgyár, majd az izzógyár költözött le. Régen ezen a beugró részen álltak az esztergagépek – mutatja és harsogja Zsolt a hangosbeszélőjében. 

Egérút, víztározó lépcsők, I. kápolna – és ehhez hasonló fantázianeveket viselő szakaszokon haladunk végig. Az utóbbi helyiség boltíves kialakítása valóban templombelsőre hasonlít. A „nagyteremben” egy zárka mellett bilinccsel felszerelkezett rendőrök várják a futókat, sétálókat a klasszikus kék-piros fényű szolgálati jármű társaságában. Messziről zongoraszó hallatszik az alagútban. 

– Nos, azért szoktam mondani, hogy ne maradjunk le, mert tavaly egy túrázó eltévedt, és munkára fogtuk idelent – vezet tovább bennünket tréfálkozva Zsolt egy olyan folyosóra, amelynek végén csontváz ül a zongora előtt. Másik társa, tőle nem messze, egy ketrecben függ: üvöltve rángatja, mindenáron szabadulni akar. De látunk börtönrészletet, hallunk huhogó hangokat, míg olykor víztócsákon át haladunk a nyirkos, sötét folyosókon. 
Jó érzés kilépni végre a világosságra. A rajt-cél területen továbbra is nagy a morajlás, indulnak a hosszabb futamokra nevezők, akik nemsokára szintén részesei lehetnek a pincerendszer rejtélyes, kihívásokkal teli mélységének. Gajdos Ta­más televíziós műsorvezető, atléta, tájfutó, az Ötpróba programsorozat nagykövete maga is lefutja a hét kilométeres alagút-minimaratont. 

– Hogyan illeszkedik a sport a hétköznapjaiba? – faggatom őt a rajt előtt. 

– Napi egy órát mozgok és legalább heti három alkalommal intenzíven edzek. Mindenkinek ezt javaslom. Először csak sétáljunk nagyokat hétvégén, túrázzunk, járjunk kerékpárral a munkahelyünkre, aztán jöhetnek a néhány kilométeres versenyek. Alkati kérdés, hogy valaki csendben, magában szeret futni, míg mások közösségben, ami plusz motiválóerőt jelenthet. 

– Végső soron mit ad a sport? 

– Mindent: vitalitást, jókedvet, egészséget, barátokat. Aki rendszeresen mozog, könnyebben veszi az akadályokat az élete minden területén. S egy ilyen versenyen, amikor beérsz a célba, ötszáz-ezer fő együtt örül veled, hogy igen: megcsináltad!