Önálló élet

Kedves Gabi! 
Régóta özvegy rokkantnyugdíjas vagyok, egy dunántúli kisvárosban élek. A fiam 30 éves lesz idén, de még itthon lakik. Amit én imádok, nincs ezzel gondom, jól kijövünk egymással. Pár hónapja lett egy komolynak tűnő barátnője, már bemutatta nekem, többször találkoztunk, barátságos, korrekt a kapcsolatunk. 

Egyvalamiben nem értünk egyet a lánnyal: szerinte beteges, hogy a fiam ennyi idős korában még az anyjával lakik. Szeretnének összeköltözni, amit én nagyon támogatok. Felajánlottam a nagy házamat, bőven elférünk hárman, például az étkezésre nem lenne gondjuk, hiszen én úgyis mindennap főzök magunkra. 

A lány erről hallani sem akar, hiába minden racionális érv. Inkább kidobna egy csomó pénzt albérletre, annyira ragaszkodik az önálló, közös élethez. Látom a fiamon, hogy tipródik: menne, de engem sem akar megbántani. Mintha tőlem várná a megoldást. Mit mondjak neki? 

Üdvözlettel: Julcsi 
∗

Kedves Julcsi! 

Először is: ne érezze rosszul magát amiatt, hogy a fia még otthon lakik. Ha jól működik ez a helyzet, ha szeretet és kölcsönös tisztelet van önök között, ha segít a háztartásban, és nem egy kockás pizsamás, mamahoteles örök gyerek, akkor ez nem beteges. Egyszerűen csak más, mint amit a barátnője elképzelt vagy eddig látott. 

Nyilvánvaló, hogy a lány szeretné megélni a közös életüket önállóan, saját keretek között. Ez nem ön ellen szól, inkább az ő függetlenségvágyáról. Sok nőben erős az igény arra, hogy a „saját fészkükben” kezdjék el építeni a kapcsolatot, anya szeme nélkül. Ez teljesen érthető, még akkor is, ha az ön ajánlata tényleg szuperül hangzik: nagy ház, napi meleg étel, anyai szeretet – hát mi ez, ha nem egy VIP-csomag?! 

Mit tegyen? Ne próbáljon versenyezni az „önálló élet” romantikájával. Ehelyett mondja el a fiának, hogy mindig szeretettel várja haza és támogatja, akár önnel, akár ön nélkül szeretne élni a jövőben. Ha érzi a fia, hogy nem kell választania, könnyebben fog tudni dönteni – és bármilyen döntést hoz, nem fogja bűntudat nyomni. 

Azt már csak halkan jegyzem meg a végén, hogy mi, régebb óta fiatalok már tudjuk: az önállóság nem mindig jelenti azt, hogy fizikailag külön vagyunk. Van, aki a szülői házban is teljes értékű felnőttéletet él, és van, aki az albérletben sem találja meg önmagát. 
Ha ön szeretettel, megértéssel és bölcsen áll ehhez a helyzethez, az már fél siker. A kapcsolat milyensége meg már nagyrészt a szerelmeseken múlik. 

Üdvözlettel: Szijjártó Gabi 
[email protected]