Anyuci pici fia

Kedves Gabi! 
Fiatal feleség vagyok, pár éve élünk együtt a férjemmel. Nekem már-már elviselhetetlen, hogy a férjem szinte minden szabad percét az édesanyjánál tölti. Ha épp nincs munkában, akkor vagy füvet nyír nála, vagy apró-cseprő javítgatásokkal foglalatoskodik ott, vagy éppen csak „átugrik egy ebédre”, ami aztán egész délutános ottlétbe nyúlik. Nemegyszer tapasztaltam, hogy ha választania kell közöttem és az anyukája kérése között, akkor szinte automatikusan a mama nyer. Mintha még mindig „anyuci pici fia” lenne, nem pedig egy felnőtt férfi, aki felelősséggel tartozik a házasságunkért is. 

Nem a törődés zavar, és nem is féltékenységből írom ezt. De miért nem vagyok én ugyanolyan fontos, mint az anyja? Hol van a határ egy egészséges anya-fiú kapcsolat és egy éretlen kötődés között? Mit tehetek, hogy ne érezzem másodhegedűsnek magam a saját életemben? 
Üdvözlettel: Evelin 

∗ 

Kedves Evelin! 
Az, hogy a férje ennyire kötődik az édesanyjához, önmagában nem hiba vagy bűn. Az anyai szeretet és a gondoskodás biztonsága sok férfi számára megnyugtató kapaszkodó marad még felnőttként is. A probléma ott kezdődik, amikor ez a kötődés nem alkalmazkodik az új élethelyzethez – nevezetesen ahhoz, hogy ön most már elsődleges társ az ő életében. Amikor egy házaspár összeköltözik, akkor az „első otthon” és az „első kapcsolat” már nem a szülői ház és nem az anyai kötődés kellene, hogy legyen, hanem az új közös élet. Ha ez felborul, az bizony törést hozhat a bizalomban, az egyensúlyban, és hosszú távon a kapcsolat intimitásában is. 

Mit lehet tenni? Mondja el őszintén a férjének, mi nyomja a lelkét, de ne vádlón! A cél nem az, hogy választás elé állítsa, hanem, hogy megértesse vele, milyen hatással van önre ez a helyzet. 

Előfordulhat, hogy a férje nem is tudja, mennyire zavarja önt ez az egész. Sokszor a férfiak tényleg nem látják ezt, mert számukra természetes a régi rutin. Kérje meg, hogy együtt alakítsák ki a közös életük határait. 

Ha a helyzet nem változik, érdemes szakemberhez fordulni. Egy párterapeuta segíthet feltárni, ­miért ragaszkodik ennyire a férje az anyjához, és mi gátolja őt abban, hogy felnőtt, egyenrangú párkapcsolatban éljen. 

A legfontosabb: ne kétszereplős harcként élje meg ezt, ahol ön az „új nő”, az anyós pedig a „régi rivális”. Ön társ, és nem ellenfél. A férje pedig nem gyermek többé, hanem férfi. Érdemes küzdeni érte – de csak akkor, ha a másik is kész felnőni a feladathoz. 

Üdvözlettel: Szijjártó Gabi 
[email protected]