Az érem másik oldala

Kedves Gabi! 

A június 6-án megjelent levélben egy fiatal feleség panaszkodott arról, hogy a férje szinte minden szabad percét az édesanyjánál tölti: vagy nála dolgozik valamit, vagy csak átugrik enni és órákra ott ragad. Mintha még mindig „anyuci pici fia” lenne, nem pedig egy felnőtt férfi, aki felelősséggel tartozik a házasságukért is. 
A levélből nem derül ki, hogy a fiatal férj édesanyja egyedül él-e, beteg-e, esetleg idős már, hogy ennyi segítségre szorul, vagy csak a feleség sokallja. Az is lehet, hogy a férj nem is szeret otthon lenni, és minden lehetőséget megragad, hogy elmenjen otthonról, mert nem jó a légkör. 

Én 80 éves vagyok, a férjem 85. Falun élünk, ahol mindig van valami tennivaló, amit mi már nem tudunk elvégezni úgy, ahogy szoktuk. Fiúgyermekeink vannak, szóval nagyon tudom a feleségek reakcióját. 

Amikor megnősültek, úgy engedtem el őket, hogy bármi történik velük, mindig lesz számukra egy karéj kenyér és egy fekhely. Nem kell mindennel egyedül megbirkózni. A férfiak is nagyon kétségbe tudnak esni, bizonytalanok lesznek, és ha nincs kivel megbeszélni, sokszor rossz döntést hoznak. Nálunk is volt erre példa, de minden rendbe jött. Egy szülő soha nem engedi el végleg a gyermeke kezét, és ez fordítva is így van. A feleségek manapság jönnek-mennek, nincs az a kötődés a házasságban, ami a szülő-gyermek között van. 

A mi esetünkben még a bevásárlást is az egyik fiunk intézi heti rendszerességgel. Neki kell levágni a füvet, vagy becsavarni a kiégett villanykörtét. Szerencsére olyan társa van, aki jön vele és mindent közösen, gyorsan megcsinálnak, hogy egymásra is jusson idejük. 

Azt javasolnám a fiatalasszonynak, hogy ő is menjen el a férjével és segítsen, amiben tud, együtt hamarabb végeznek. Majd ha ő is ilyen helyzetben lesz, megtudja, hogy milyen jó látni a felnőtt gyermekét és a családját együtt. 
Üdvözlettel: Erzsi 

∗ 

Kedves Erzsi! 
Köszönöm, hogy bölcs élettapasztalattal és őszinte szeretettel szólt hozzá ehhez az érzékeny, sok családban ismerős témához. Megható volt olvasni, mennyire fontosnak tartja a családi összetartozást – akkor is, amikor a gyermekek már felnőttek, és saját életet élnek. 

A rovatba érkező egyetlen hosszabb-rövidebb levél által sosem látunk bele teljesen az írója élethelyzetébe. De az ön példája reményt adhat másoknak is, hogy az egymás felé fordulás, a türelem és a közös tenni akarás még mindig, ebben a felgyorsult világban is működő út a családi békéhez. 

Üdvözlettel: Szijjártó Gabi 
[email protected]