Andersen mesevilága
Százötven éve, augusztus 4-én halt meg az a szegény dán cipészfiú, aki minden idők egyik legismertebb mesemondójává vált; Hans Christian Andersen művei máig elevenen élnek a mesekedvelők szívében.
Kép: Hans Christian Andersen és a rút kiskacsa szobra a Central Parkban, Fotó: Ernst Haas, Forrás: Getty Images
Földpadlós, egyszobás házikóban jött világra a dániai Odense egyik szegénynegyedében Hans Christian Andersen, 1805 áprilisában. A sors már születése pillanatában szűk kereteket szabott számára: apja, idősebb Hans Andersen cipészként dolgozott, anyja, Anne Marie Andersdatter mosónőként tartotta fenn a családot.
Édesapja, bár alig járt iskolába, lelki értelemben messze túlnőtt a környezetén. Könyveket olvasott a fiának, Shakespeare-t és a világ minden tájáról származó meséket, így ébresztve fel a gyermekben a határtalan képzelőerőt.
A boldog pillanatokat azonban korán beárnyékolta a veszteség: 11 éves volt, amikor apja meghalt, és ezzel végképp elmúlt az amúgy is törékeny családi idill. Anyja, aki az alkoholban keresett menedéket, egyre kevésbé értette meg fia érzékenységét, így a gyerek gyakran egyedül játszott, a magányából pedig történetek születtek: rongybabákat készített, dalokat költött, színpadi játékokká formált minden eseményt, mintha csak saját életéből mesélne.
Határtalan képzeletvilág
Furcsa fiúnak tartották, s ő maga is úgy érezte, nem illik bele a világba. Ennek a másságnak és különcségnek a megtapasztalása, és a szegénységgel való küzdelem köszön vissza később a meséiben: a rút kiskacsa, akit kinevetnek és eltaszítanak, majd akit hattyúvá válva mindenki elismer, mintha saját sorsának allegóriája lenne.
Mindössze 14 éves volt, amikor 1819-ben egyedül elutazott Odenséből Koppenhágába, a dán fővárosba, abban a reményben, hogy színész vagy balett-táncos lesz belőle a királyi színházban.
A koraérett, álmodozó fiú, aki tele volt vágyakkal és képzelőerővel, több éven keresztül próbált szerencsét a különféle mesterségekben, de sem táncosként, sem színészként nem járt sikerrel. Ekkor figyelt fel rá Jonas Collin, a Dán Királyi Színház igazgatója, aki felfedezte benne a művészi tehetséget, és pártfogásába vette.
Közbenjárására Andersen 1822-ben, 17 évesen, beiratkozott a slagelsei latin iskolába, ami a mai középiskolának felel meg. Fájdalmas időszak következett: kortársai jóval fiatalabbak voltak nála, ő pedig érzékeny lelkű és önérzetes tinédzserként szenvedett az állandó megaláztatások miatt. Ráadásul tanára, Simon Meisling, kifejezetten ellenségesen bánt vele, sokszor kigúnyolta Andersen álmodozó természetét.
Ezért jelenik meg nem egy történetében a gyermeki lélek elnyomása és a kitaszítottság élménye is.
Végül 21 éves korában átiratkozott a helsingøri iskolába, ahol némileg kedvezőbb környezetben folytathatta tanulmányait. Két év múlva tette le az érettséginek megfelelő vizsgát, majd elkezdte az egyetemet Koppenhágában, de hamarosan teljes egészében az írásnak szentelte magát.
Viszonzatlan szerelmek
Szerelmi élete – akár csak sok meséje – egyetlen nagy, fájdalmas vágyakozás volt. Soha nem házasodott meg, és nem is élt tartós párkapcsolatban. Romantikus érzelmei többnyire viszonzatlanok maradtak, s ezek a csalódások mélyen beépültek írásaiba is, egy olyan lélek lenyomataiként, aki egész életében szeretetre vágyott, ám azt mégsem kapta meg igazán senkitől, soha.
Szívét még egészen fiatalon Riborg Voigt rabolta el, akivel Odensében ismerkedett meg. Beleszeretett a polgárlányba, verset is írt neki, és házasságot fontolgatott – csakhogy Riborg szülei ellenezték a kapcsolatot. A lány más férfihoz ment feleségül, Andersen szíve pedig teljesen összetört.
Élete végéig megőrizte Riborg egyik levelét, halála után egy kis zacskóban találták meg a mellkasára helyezve, egy eltemetett szerelem emlékeként.
Talán legismertebb és legszívfájdítóbb szerelme Jenny Lind svéd opera-énekesnőhöz fűződött, akit a világ „svéd csalogányként” ünnepelt. Andersen rajongott a lány tehetségéért és a szépségéért, sok időt töltött vele, és szerelmes leveleket írt neki. Egyik híres meséjét, A csalogányt, is Jennynek ajánlotta. Ám a nő inkább barátként tekintett rá, és amikor a férfi végre vallomást tett, kedvesen, de határozottan utasította el a közeledését.
Irodalmi sikerek
Első jelentősebb irodalmi műve nem mese volt, hanem egy útirajz, a „Gyalogút Holmens Kanaltól Amager keleti csücskéig az 1828–29-es években" című. Az ironikus-szatirikus prózai alkotás meglepően jó fogadtatásra talált a dán értelmiségi körökben. A fiatal Andersen itt mutatta meg először sajátos humorát és fantáziavilágát. 1835-ben megjelent első regénye, A csavargó, amely olaszországi élményei alapján született és nagy sikert aratott, különösen Németországban. Ugyanebben az évben adták ki az első mesekötetét is, amelyben már olyan történetekkel találkozunk, mint A buta Jankó és A tűzszerszám. A kritikusok kezdetben nem tudták hová tenni ezt az újszerű, beszélt nyelvre emlékeztető stílust, melyben egyszerre volt jelen a gyermeki egyszerűség és a felnőttek mélyenszántó gondolatai is. A következő évek során Andersen stílusa fokozatosan kiforrott, A kis hableány, A császár új ruhája, A rút kiskacsa és A hókirálynő már nem csak Dániában, hanem Németországban, Angliában, sőt Franciaországban is osztatlan sikert aratott.
Az 1840-es évekre valódi nemzetközi sztárrá vált: Angliában és Franciaországban külön mesekiadásokat jelentettek meg, illusztrált kötetekkel, magas példányszámban, emellett birodalmi udvarok vendégeként fogadták.
Élete végéhez közeledve már nem a nélkülöző, elutasított ember volt, hanem a dán nemzet büszkesége, akinek nevét szerte a világon ismerték és becsülték. A fiú, aki nem csak hinni tanult a csodában, hanem meg is élte azt, szavakból, sebekből, reményből végül olyan világot épített, ami befogadta. A hányattatott évek alatt mindvégig hitt abban, hogy a történetmesélés képes hidat építeni emberek és kultúrák közé. Gondolatai egyszerre egyszerűek és komplexek, örök tanulságokat hordoznak, univerzálisan hatnak. Meséi 150 év távlatában is olyan értékeket képviselnek, amelyek halhatatlanná teszik hőseit és magát az írót is.
