Magasabbra, hegyre fel!
Ahogy szinte minden amatőr hegyikerékpáros versenyző, úgy a férjem is régóta álmodott arról, hogy egyszer az Alpok magaslatai között rója a kilométereket. Idén benevezett egy ausztriai futamra, a Salzkammergut Trophyra, és nekivágtunk az útnak a három gyermekünkkel.
Kép: Borongós időben is meseszép az alpesi táj
A szülők mindegyike másként vélekedik arról, hogy mikor érdemes kicsi gyerekekkel külföldre indulni sátorozni, de abban talán egyetérthetünk, hogy legjobb a saját megérzéseinkre hallgatni ebben a kérdésben, és nem érdemes túl sokat agyalni rajta. A verseny miatt némileg előre kellett terveznünk, kempinghelyet foglalni, tájékozódni, hol található a rajt-cél terület, merre halad majd a futam. Sátorral, hálózsákokkal, evőeszközökkel, ruhákkal, plüssfigurákkal és egyéb játékokkal dugig tömve a családi autót, a kerékpárt a tetőcsomagtartóra erősítve indultunk el hajnali háromkor Ausztriába.
Ahogy lekanyarodtunk az autópályáról Salzburg közelében, mintha mesevilágba csöppentünk volna. Az út félelmetes, magas sziklatömbök között haladt, amerre a szemünk ellátott, dombok és hegyek emelkedtek. Csepergő esőben állítottuk fel a sátrat a tóparti kempingben. Szeszélyes viselkedésén az időjárás később sem változtatott, frissítő, hűvös záporokkal tette izgalmassá napjainkat. De az emiatt érzett legapróbb haragcsíra is egyből szertefoszlott a lelkemben, mert a zöldellő rétek, legelők látványa kárpótolt mindenért.
Bezzeg a gyerekek, mintha beleszülettek volna a kempingezéssel járó nomád létbe. A hatéves Barnabás ragaszkodott hozzá, hogy ő verje le a cölöpöket és húzza fel a sátrat apával. Nem felejtett el feladatot osztani nekünk, lányoknak sem: rendezzük be az alvóhelyünket, hozzunk vizet teának. Bár tavaly még nekem kellett őket mindannyiszor – vagyis nagyjából negyedóránként – mosdóba kísérnem, ez alkalommal örömmel tapasztaltam, mennyire önállóak. A négyéves Boglárka kézen fogta a tőle csak egy esztendővel fiatalabb Rózát és megnyugtatott: megoldják együtt. És tényleg így történt. Ezért néhány lopott pillanatra akadt időm leülni, és megpihenni a táj nyugalmában; a még kavargó gondolataim helyére finoman bekúszott a békesség.
Nemcsak a kicsiket, minket, felnőtteket is gyorsan elnyomott az álom a jó levegőn. Másnap tojásrántottát kavartunk a villanysütőn, forró teát főztünk hozzá – nem emlékszem, mikor esett ilyen jól a reggeli. Szinte egész nap ontotta magából egy fekete felhőcsomó az esőt. A gyerekekre esőkabátot, gumicsizmát húztunk, így jártuk be Bad Goisern városát: végighaladtunk a verseny alkalmával felállított kiállítási standokon, majd a bő vizű folyó mentén sétáltunk. Dús virágú, vérpiros és mályvaszínű muskátlik csüngtek az ablakokból, egy körtefa a házfalhoz simulva kopogtatott egy emeleti ablakba. Visszaérve a kempingbe, a gyerekek a csordogáló pataknál találtak a legjobb játékra: kavicsokat dobáltak, vadkacsákat szelídítettek.
A verseny napján édesapa, bár sejtem, hogy ideges, mégsem mutatja. Az én gyomromba is beleül az aggodalom: csak épségben beérjen a célba. A 74,7 kilométeres maratoni táv Bad Ischlből indul. Meglehet, ezer kerékpáros is akad, aki rajthoz áll. Amikor elindultak, a büszkeségtől könny szökött a szemembe. Legközelebb Bad Goisernben találkoztunk vele. Négy óra húsz perc alatt ért be a célba, 129-edik helyen a több száz indulóból.
A célterületen, a pálya szélén sorban álltak a szurkolók. Kerregtek a kereplők, szóltak a sípok, hangos ováció és taps köszöntötte a kerékpárosokat. Minden versenyző megérdemelte az ünneplést, hiszen több tíz kilométert letekertek a hegyi terepen, sőt, az „A” távon 203,8 kilométert kellett teljesíteni, megközelítőleg kétezer méteres szintkülönbséggel. Ezt a leggyorsabb kerékpárosnak nagyjából kilenc óra alatt sikerült megtennie. Minden versenyző mosolyogva ért célba, és azzal a szívdobogtató érzéssel: igen, megcsináltam!
Futottak a gyerekek az édesapjukhoz, jómagam is a karjaiba omlottam, amikor ismét lopott könnyek mosták az arcomra ült boldog örömöt. Izgatottan faggattuk, mi történt a hegyek között. Élete legjobb élményeként írja le a futamot, még az utolsó részén is tudott erőt gyűjtve sprintelni. Mesélt arról, hogy az egyik lefelé tartó szakaszon a sebessége megközelítette a nyolcvan kilométer per órát, a hatalmas vízesés mellett elhaladva szinte arcába csapott a nyirkos szellő, a legelő mellett elhaladó szerpentinen pedig úgy szurkoltak nekik, hogy a tehenek nyakába csengőket akasztottak, és egyik helyről a másikra hajtva őket keltettek zajt. Az utolsó napot még igyekeztünk kihasználni és meghódítani a magaslatokat. Fogaskerekűvel kapaszkodtunk fel 1732 méterre. Néha nagy levegőt kellett vegyek, amikor a jármű csaknem 30 fokos szögben haladt fel a hegyre, és a táj átlósan megdőlt a szemeim előtt. A kivételesen csak bárányfelhők szegélyezte kristálytiszta kék ég alatt fekete tollú madarak vitorláztak a szélben, könnyedén siklottak a szellő hátán. A kijelölt ösvényen jártuk végig a hegytetőt. Nem győztünk betelni a látvánnyal: vaskorlátok mögött a mélység, talpunk alatt a vadvirágos rét. Persze az élményt még tudtuk fokozni. A férjem kinézett egy jókora sziklát, ahová egy darabon elkísértük, de amíg ő felkapaszkodott a köves meredélyen, mi inkább leültünk a réten.
Az ajándéknak szánt finom napsütés mellett is hűvösnek éreztük a hegyi patak vizét, mégis megmártóztunk, az úszás már kifejezetten kellemesnek bizonyult benne. Majd fürdés, vacsora és a szokásos kempinges rutin következett. A magas hegyek még sokáig látszottak a halkan rájuk boruló esti sötétségben. Csillagok szöktek az égboltra, a tó tükrén feltűnt a hold – ilyen tökéletességben telt az utolsó esténk a hegyek és a méregzöld mezők mesés földjén, Ausztriában.
