Szerencsét hozó ecsetvonások
A kalligráfia világnapja (augusztus 13.) alkalmából Hoi An ősi városában ünnepeljük az írás művészetét, amely Vietnámban mély jelentéssel bíró hagyomány. Évszázadok óta része az ázsiai kultúrának, ahol minden ecsetvonás egyben spirituális gyakorlat is, amely a hiedelem szerint békét, szerencsét és bölcsességet hoz az életünkbe.
Kép: The Temple of Literature or Van Mieu is one of Vietnam’s foremost cultural treasures. Founded in 1070 by King Ly Thanh Tong of the Early Ly Dynasty, the temple was originally dedicated both to Confucius and to Chu Cong, a member of the Chinese royal famil, Forrás: Getty Images
Az egykori francia gyarmat sárgára meszelt falai között sétáltam éppen, amikor egy apró buddhista templom elé értem. Ajtaja már zárva volt, ciklámen frangepánik lengedeztek előtte a szélben. A kapura felakasztott lámpások alatt egy fiatal lány ült. A járda széléhez alacsony fapadot tolt, amin piros és fehér papírlapok, fekete tus, egy apró víztartó tálka és egy gondosan karbantartott ecset feküdt. Mezítlábasan, haját laza kontyba kötve dolgozott, mozdulatai nyugodtak, szinte meditatívak voltak. A járókelők némán figyelték, ahogy szimbolikus karaktereket festett, olyan szavakat, mint Phúc (szerencse), Loc (gazdagság) vagy Tho (hosszú élet). A templom kapuja mögül halk harangszó szűrődött ki, mintha ritmust adott volna az ecsetnek.
Színek üzenete
Fontos a megfelelő színek kiválasztása, alapvető a fekete tinta, amely a klasszikus ecsetvonásokhoz kapcsolódik. Ez a szín az egyszerűség, a tisztaság és a belső fegyelem szimbóluma. A legtöbb mester kizárólag ezzel dolgozik, különösen akkor, ha a kalligráfia spirituális vagy filozófiai töltetű szöveget ábrázol. A piros a szerencsét, boldogságot, védelmet és életenergiát jelképezi, a holdújév ünnepe környékén használják előszeretettel. Ilyenkor gyakran piros papírra írják a karaktereket, amelyeket a házak ajtóira tűznek ki. A piros pecsét, amely sok kalligráfiai alkotás sarkában szerepel, szintén jelentéssel bír: gyakran a művész nevének stilizált változata, de lehet védelmező jelkép is. Gyász vagy megemlékezés idején visszafogottabb színek – fekete, szürke, barna – kerülnek előtérbe, míg ünnepi eseményeken az élénk, ragyogó árnyalatok dominálnak.
Miután a bámészkodók megritkultak, leültem a lány mellé, és elővettem a fényképezőgépemet. Amikor felnézett a munkából, mosolyogva bólintott, fényképezzek nyugodtan, majd tökéletes angol kiejtéssel azt mondta:
– Tudja, a kalligráfia nem csupán vizuális művészet, hanem egyben meditációs gyakorlat és szellemi önkifejezés is. Még nagyapámtól tanultam, hogyan kell festeni, a szüleim már nem foglalkoznak vele. Rajzolás helyett egy kifőzdét működtetnek, de én meg akartam őrizni szeretett nagyapám emlékét.
Ahogy a lány magyarázta, az írásművek, amiket ő készített, a régi gyakorlatot követik. Gyakran ábrázolnak áldásokat, jókívánságokat vagy filozófiai gondolatokat, amelyek harmóniát, békét és szerencsét hoznak a tulajdonosaiknak. Hoi Anban a kalligráfia például fontos kulturális örökséget is képvisel, itt a selyemtekercseken és papírokon gyakran találkozhatunk olyan rajzokkal, amelyek megörökítik a város szépségét, a természetet és az ősi bölcsességeket, összekötve a múltat és a jelent, a művészetet és a hétköznapokat.
Ázsiai gyökerek
A kalligráfia gyökerei több ezer éves múltra nyúlnak vissza, hagyománya Vietnámban a kínai írásjegyek adaptálásával alakult ki, amely a helyi nyelv és kultúra hatására egyedi formákat öltött. Művelői festők, szerzetesek, tudósok és költők voltak, akik nemcsak az írás technikáját, hanem annak filozófiai és spirituális jelentőségét is alaposan megismerték. Hagyományosan a mesterektől tanult kézművességnek tekintették, akik generációról generációra adták át tudásukat. Ők gyakran fiatal tanítványokat fogadtak maguk mellé, és sokszor egész életükön át gyakoroltak, hogy technikájukat fejlesszék. A kalligráfia művelői ma különösen az ünnepi időszakokban, mint a Tet, vagyis a vietnámi újév idején tartanak bemutatókat és tanfolyamokat, de egyre több művészeti és kulturális intézmény, mint például a Hanoi Művészeti Egyetem vagy a Hoi An Művészeti Iskola is kínál kalligráfiakurzusokat.
A helyi legenda szerint a vietnámiak egy sárkánynak köszönhetik a képek szerencsehozó erejét. Réges-régen, az ország északi részén, a festői rizsteraszok mögött, egy kis faluban élt egy tehetséges kalligráfus. Egyszer, amikor a nap már kezdett lebukni a hegyek mögé, hatalmas sárkány szállt alá az égből, és így szólt a férfihez: „Rajzolj egy áldást, amely megvédi falunkat az áradásoktól és a viharoktól, mert a folyó szeszélyes és erős tud lenni. Ha kilép a medréből, semmit sem tehetünk.” A kalligráfus csendben bólintott, leült a bambuszszőnyegre, és ecsetét a tusba mártotta. Órákon át rajzolta a betűket, minden vonást gondosan, szeretettel formázva, mintha magát a természet lelkét írná meg. Amikor elkészült, a sárkány mélyen meghajolt, majd a kalligráfia szavai felragyogtak, és mint egy láthatatlan erő, megvédték a falut a viharoktól meg az áradástól. Azóta művelik a vietnámi falvakban a kalligráfia művészetét.
A győztes jutalma
A hagyományőrzés legszebb példái Vietnámban a kalligráfiaversenyek, melyeket gyakran templomok vagy kulturális központok udvarain rendeznek meg, gyönyörűen díszített környezetben. Az illatok – tömjén, rizspapír, friss tinta – ugyanannyira hozzátartoznak az élményhez, mint maga az alkotás. A résztvevők egy adott témában mérik össze tudásukat, a zsűri pedig a technikai precizitást, az ecsetkezelést, valamint az alkotás általános esztétikai hatását értékeli. A győztesek jutalma gyakran nem pénzbeli juttatás, hanem szellemi elismerés, lehetőség kiállításra, vagy a mesterek közé való meghívás, ami nagy presztízst jelent. Sok esetben ilyenkor oktatási programokat is szerveznek az eseményhez, ahol a fiatalabb generáció megismerkedhet az ősi karakterek eredetével, jelentésével, és azzal a filozófiával, amely szerint az írás – ha jól végezzük – a lélek tükre.
