Kedves Gabi!
Negyvenhárom éves, családos nő vagyok. Két éve elvesztettük édesanyámat, aki hosszú betegeskedés után ment el. Az akkor 65 éves apám nagyon magába zárkózott, én egyedüli gyermekükként igyekeztem sokat mellette lenni, hogy ne süllyedjen bele végérvényesen a gyászba. Szerencsére sikerült talpra állnia, olyannyira, hogy tavaly nyáron megismerkedett valakivel: egy velem egyidős, elvált, gyermektelen nővel. Először azt mondta, „csak barátok”, de hamarosan komolyra fordult a kapcsolatuk, év végén már együtt is éltek.
Az első reakcióm a döbbenet volt, utána pedig a düh és a szégyen keveréke. Nehéz elviselni a gondolatot, hogy az apám egy olyan nővel él, aki korban inkább a barátnőm vagy a testvérem lehetne. Képtelen vagyok természetesen viselkedni, amikor meglátom őket együtt! A nő kedves, figyelmes velünk, de minden mozdulatából számomra irritálóan süt, hogy sokkal fiatalabb, frissebb, mint az apám.
Tudom, hogy nincs jogom beleszólni, sőt, örülnöm kéne, hogy a korábbi depresszió helyett most boldognak látom az apámat, de ezt a helyzetet még mindig nem tudom feldolgozni. Egyszerre érzem magam kívülállónak, megcsaltnak és elveszettnek. Mit lehet kezdeni ezzel a fura, kínos helyzettel?
Üdvözlettel: Emese
∗
Kedves Emese!
Amikor egy szülő új kapcsolatba kezd, különösen a másik szülő halála után, a gyerek – legyen bármennyire felnőtt – gyakran úgy érzi, hogy ezzel a régi rend borul fel. A szülő új élete sokszor fájdalmasan emlékeztet arra, hogy a múlt valóban véget ért, és a jövő bizony elkerülhetetlenül tartogat változásokat mindenki számára.
Az érzései – a döbbenet, a düh, a szégyen, a zavar – mind természetesek. Ugyanakkor fontos tudni, hogy az apja nem az ön életéből „vett el”, és végképp nem az édesanyja helyére ültet valakit, hanem a saját magányából próbált szabadulni a társkereséskor. Javaslom önnek, a helyett, hogy görcsösen az új társ életkorára fókuszál, próbálja meg a helyzetet onnan nézni, hogy az apja végre újra él.
Az idő a legtöbbször lassan, de biztosan áthidalja az ilyen szakadékokat. A megbékéléshez azonban engednie kell, hogy az élet menjen tovább. Nem szükséges lelkesedést magára erőltetnie, de sokat segítene, ha nyitva hagyna egy kis rést a lelkében a megértésnek, az elfogadásnak. Talán, ha megpróbálja meglátni, mit nyert az apja az új kapcsolat által – társat a mindennapokban, életkedvet, több energiát –, akkor lassan az ön fájdalma is oldódik majd.
Üdvözlettel: Szijjártó Gabi
[email protected]
