Elmenni a falig
Az elmúlás árnyékában tanuljuk meg igazán értékelni az élet szépségét, és azt, hogy létünk minden perce ajándék. Az I. Országos Szakmaközi Gyászkonferencián elhangzottakból megosztunk az olvasóinkkal olyan élményszerű tapasztalatokat, amikor a megélt nehézségekben reményként tündököl az emberi akarat és szeretet.
Kép: Rakonczay Gábor utolsó nagy kalandja egy 75 napos, 5240 kilométeres kenuzás volt az Atlanti-óceánon
Mit csinál az extrém sportoló? Önként keresi az elmúlás lehetőségét – kezdi a vonatkozó élményei ismertetésével Rakonczay Gábor. Az extrém sportoló, kétszeres Guinness-világrekorder és többszörös magyar rekorder különféle módokon valóban közel sodródott már a létezés határához. – Kissrác koromban a tanítónő megkérdezte tőlem, mi akarok lenni, ha felnövök. Óceánátkelő, mondtam. Erre felvilágosított, hogy ez a szakma már kihalt. De dédelgettem egy még nagyobb tervet, hogy elmegyek a Déli-sarkra. Akkor eldöntöttem, mára végigcsináltam.
Az utolsó magas veszélyfaktorú projektem – amikor 75 nap alatt kenuztam keresztül az Atlanti-óceánt – a lezárása volt extrém sportolói pályafutásomnak. Tizennyolc év alatt többször átkeltem az óceánon, kétszer kenuval, egyszer a páros óceánevezős csapat tagjaként. Egy 44 napos expedícióval elértem a Déli-sarkot. A grönlandi (kétszer teljesített) kalandon gleccserek és szakadékok között haladtunk; a sátorban is csak mínusz húsz fok volt a hőmérséklet. Ilyen szituációban nem tervezünk egyben, szakaszokban haladunk előre. Ott, akkor minden perc többet ér, mint tíz év. Más színben tűnik fel az élet. Az extrém sportnak ez a lényege: elmenni a falig, és onnan meglátni azt, ami igazán fontos és értékes.
A legnagyobb felismerésem három éve egy Olaszországban rendezett ultrafutó-világbajnokságon érkezett, amikor 848 kilométert kellett teljesíteni. Az utolsó napon leállt a gyomorműködésem, és elszakadt a lábamban egy izomszalag. Elfogyott az energiám, összeestem. Éjjel kettőkor ott feküdtem az aszfalt szélén szakadó esőben, kezdtem elveszíteni az első helyezést. Jött a verseny rendezője és zseblámpájával rám világítva megkérdezte, hogy mit csinálok ott. Azt mondta: ez a megmérettetés holnap már nincs, ma tudom teljesíteni. Ha tovább futok, akkor megnyerem a világbajnokságot, amiért ide jöttem. Talpra álltam és végigcsináltam. De ez a mondat belém ivódott: „ezt most kell csinálni”, ami nemcsak az ultramaratonra igaz, hanem a létezés egészére.
Amikor a poklot áthatja a mennyország
Szembesülve egy gyógyíthatatlan betegséggel, az élet utolsó szakasza értékes időt jelenthet, a valamivé válás lehetőségét tartogatja magában. De nemcsak az elmenőé ez az adomány, megadatik annak is, aki hozzá társként szegődik ezen a nehéz úton. Életre szóló tanítást kaphat általa, az átlépés misztériumában való részvétel kedvezően hathat a gyászfolyamatra is. Többen úgy fogalmazzák meg, hogy ezt a poklot áthatja a mennyország. Lehet neki örülni, megbecsülni – hangsúlyozza Singer Magdolna gyásztanácsadó, mentálhigiénés szakember. Mesél egy esetről, amikor a férfi az édesapját kísérte el az úton, példás családi összefogással. Ebben a nehéz időben a szeretetnek olyan mélységét tapasztalták meg, amiről nem is tudták, hogy létezik. A szakember szerint ha meglátjuk a hátralévő idő pozitív oldalát, akkor a fájdalom mellett megjelenik a bátorság, lehetőség nyílik egy lélektől lélekig tartó, mély kapcsolódásra.
A 2011-es szóló-óceánátkelő expedíciómon a hajó hosszú percekig fejjel lefelé állt, sok víz került bele. Biztos voltam abban, hogy elsüllyed, én pedig megfulladok. Egy hullám segítségével vissza tudtam fordítani, de mire odáig eljutottam, sok minden lezajlott bennem. A legközelebbi part ezer kilométerre húzódott, ötezer méter vízmélység alattam, nyolcméteres hullámok fölöttem. Kezdtem elbúcsúzni az élettől. Nem úgy, ahogy a filmekben, végiggondolva, milyen szép volt. Hanem az ember piszok mód küzd az utolsó pillanatig, s amíg így tesz, esélye van a túlélésre. Aztán jött egy racionális érzés: a megoldás. Utána, ahogy az élet ment tovább, érkezett egy újjászületés, de hat évembe telt helyre raknom magamban, mi történt akkor.
Az utolsó kalandomat el kellett gyászolnom, hiszen kisgyermekként erre készültem, mindent beáldoztam ezért – tér vissza a nyitó gondolatára. – Az egész folyamaton úgy haladtam végig, hogy láttam az utolsó hullámot, az utolsó vihart, napfelkeltét és teliholdat, az utolsó hullócsillagot ebben a veszélyes élethelyzetben. El kell majd telni egy évnek, amikor megint felkel a nap és lehullik az égről egy csillag, de már máshogy. Látok ebben egy szép üzenetet is: ha kényszerből fejezem be, akkor a váratlan tragédia az egészet feketére színezheti. Eljött hát az ideje abbahagyni. Ha most behívnám a kissrácot, aki egykor voltam, csípőre tenné a kezét, s azt mondaná: nah, ez sokáig tartott. De összejött. S megkapnám tőle az engedélyt, hogy mást csináljak. Ami kevésbé veszélyes, de nagy dolog, és félelmet nem ismerő elszántságot kíván…
Értéktisztázó határ lehet a gyász
– A veszteségek körbeszövik az életünket, megjelenhetnek egy halálesetet követően, magzat-, anyagi vagy bizalomvesztés formájában, ahogyan be nem teljesült kapcsolat következtében is. De ezekben az emberpróbáló helyzetekben ott rejlik az új létrejöttének a lehetősége. A gyász egyben értéktisztázó határ, mert általa elénk tárul, mi az, ami igazán fontos számunkra. Lehetőség, hogy átkeretezve többet megtanuljunk saját működésünkről. Tudatos döntést is jelent megadni az időt magunknak, hogy úgy éljük meg a folyamatot, ahogyan a szívünkből fakad – osztja meg velünk gondolatát Nagy Zsolt viselkedéselemző, Haladó Gyászfeldolgozás Módszer®-specialista, mentálhigiénés szakember, aki életre hívta a Gyászkonferenciát. A hagyományteremtő rendezvény célja olyan szakmai és emberi találkozási lehetőséget teremteni, ahol a gyász és veszteség témáját méltósággal, őszintén, tabuk nélkül közelítjük meg – segítők és nem segítők együtt.
