Alszik a fény a föld mélyén

Legyen minden házban egy kicsi szeglet, ahol megjelenik a körülöttünk folyton változó világ éppen aktuális természeti képe. Több ez, mint az otthonunk dísze, szívbéli érzeteket tükröz. A keresztény ünnepkör, amiben éppen benne járunk, de bármely minket foglalkoztató gondolat megjelenhet formát öltve az évszakasztalon. Szeretném, ha azt az elmélyülést, a lelki ösvényen való barangolást, amit egy ilyen „kép” létrehozásánál átélek, minél többen megtapasztalhatnák – fogalmazza meg Eszter, a MadeFelt állatok és figurák alkotója személyes küldetését. 

Ülünk a meleg lámpafény megvilágította, meghitt műhelye hatalmas faasztalánál, ahol díszes bögrébe gőzölgő citromfűteát tölt. Így mesél az ünnepi időszak évszakasztaláról, ami nagyon különleges és összetett. – Az advent a várakozásról szól. Első vasárnap csak az ásványvilág, a természet jelenik meg rajta; apró kövek jelzik az utat, amik a sziklabarlanghoz vezetnek. Aztán felgyúl a fényvilág, jönnek az állatok, majd az emberek: a pásztorok, Mária és József, s karácsony estéjén megszületik a kis Jézus. Napról napra közelebb jutunk a csodához, a csillagok megvilágította ösvényen, s közben egyre inkább megtelik a szívünk szeretettel. 

– Minden évszaknak megvannak a maga karakterei – tágítja tovább a látókört. A hideg a Télkirály uralmának időszaka, ilyenkor fehérbe borul az évszakasztal. Hóember, szánkózó gyermekek, bármi kerülhet rá. Majd tavaszodva, egy vén asszonyka seprűjével elkezdi leseperni a havat, a gyökérbabák várják a meleg eljövetelét. De most, télen még alszanak, és a manócskák is a föld alatt munkálkodnak: kristályok formájában leviszik oda a fényt szunnyadni, megpihenni. 

Az asztalra sorakoztatja a gyapjúfilcből varrt, apró kezekbe, vagy épp nagyobbacskákba szánt állatkáit – mind kapcsolódnak az évszakasztal díszeihez, formájukban, színükben. A lovak fonalsörényei élményszerűek és ösztönösek. A piros egy erős, impulzív érzést tükröz, a kék ellenben nyugalmat, lelassulást, visszavonulást sugall. A vörös mókus és az őz mellett maradt még nála sárkány is, amelyet egyébként csak szeptemberben és áprilisban készít. Az előbbi hónapban jelképesen Szent Mihály arkangyal, a tavasz derekán pedig Szent György küzd meg vele. S ez az időszak, amikor mind­annyi­unk­nak szembe kell néznünk a saját sárkányainkkal, akár olyan módon, hogy megvarrjuk őket. 

– Az évszakasztalok, a gyapjúállatok és minden, amit csinálok, a magam útján, lelki ösvényén való haladás – tereli a személyes indíttatások felé a beszélgetést. Elárulja, hogy nagymamája, és édesanyja is szereti, ha a család asztalára kerül pár szál virág, néhány termés, egy apró szobor. Amikor kirándulni mentek, mindig vittek metszőollót, hogy akár csak egy ágat, a természet egy kicsi részletét hazavihessék az otthonukba. Eszter ebből a kedves emlékből eredezteti a saját belső igényét a természetkapcsolatra, az alkotásra. 
Erdélyben született, de már Magyarországon, Vas vármegyében nevelkedett. Fiatal felnőttként felköltözött a fővárosba, ahol az egyetemen filozófia–esztétika szakot végzett. De tanult grafikát is, mert úgy érezte, az igazán közel áll hozzá. Miután megszülettek a gyermekei, rajtuk keresztül eszmélt rá a saját, igaz valójára. 
Hétköznapi értelemben az történt, hogy a Waldorf óvodai közösség tagjaként az édesanya a fából, gyapjúból, nemezből készült gyerekjátékok rendbentartásáért vállalt felelősséget. Elsőként egy cicafigurát készített meglévő szabásminta alapján, gyapjúfilcből. Este nyolc órakor ült neki a készítésnek, és legközelebb arra eszmélt fel, hogy pirkad. Egyre több állatot varrt, amit a kicsik és az óvónők szeretettel fogadtak, tanácsukkal segítették a munkáját. 

– Isteni gondviselés vezeti a kezeimet – fűzi hozzá némileg meghatódva. – Amikor édesanyám meglátogatott, rácsodálkozott a gyapjúállataimra. Elmondta, hogy a nagymamámnak, akit nem ismerhettem, a fiókja szintén tele volt szabásmintákkal. Háziasszonyként úgy tudta segíteni családja boldogulását, hogy állatfigurákat varrt. Megint egy felismerést jelentett ez, hogy az erő, a vágyódás, ami behívott ebbe a tevékenységbe, örökölt, és mindvégig bennem lakozott. 

– Amit örömmel varrok, azt szívesen adom ki a kezeim közül. Ekképpen működik jól ez megélhetésként. Szívügyem ezt az élményt, tapasztalást továbbadni. Jó érzés, amikor nyitottsággal érkeznek hozzám, hogy megérzik mások is, milyen a kézzel való alkotás. Néha elmagányosít a munkám, az együtt végzett varrás viszont visszakapcsol a közösségbe; az ember lelke mindkettőre vágyik. Decemberben báránykészítő workshopokat tartok. Talán valakinek ez lesz az első szereplője a saját adventi évszakasztalán…