Kedves Gabi!
Két kisgyermek édesanyja vagyok, a nagyobbik ötéves, a kicsi három. Ahogy közelednek az ünnepek, egyre többször hangzik el a kérdés tőlük: ki hozza az ajándékokat? A nagyszülők még mindig Jézuskát mondanak, az óvodában nemsokára a Mikulás jön, a szomszéd gyerek pedig az angyalkáról beszél.
Gyerekkoromban én sokáig hittem a Jézuskában, és nem emlékszem arra, hogy valaha is nagy törés lett volna abból, amikor megtudtam az igazságot. De valahogy most, anyaként mégis félek. Nem szeretném, ha a gyerekeim úgy éreznék később, hogy hazudtunk nekik. De arra is vágyom, hogy az ünnep varázsa minél tovább megmaradjon, legyen egy kis titok a levegőben; hogy a Mikulás csengője, az angyalka szárnysuhogása vagy a Jézuska érkezése valami csendes, meleg várakozással töltse meg a szívüket.
Létezik egyetlen jó válasz az ajándékhozóra? Mit javasol, mikor mondjuk el nekik az igazságot? És hogyan lehet mindezt úgy kezelni, hogy ne okozzon nekik csalódást, fájdalmat?
Üdvözlettel: Brigi
∗
Kedves Brigi!
Nem tudok önnek egyetlen számmal, azaz ideális életkorral szolgálni, de azt tudom, hogy nem érdemes sietni a leleplezéssel. És nem az a lényeg, hogy kinek nevezzük a láthatatlan segítőt, hanem hogy milyen érzést kötünk hozzá. Minden család kialakítja a maga hagyományát, akár egyetlen figurával, akár több szereplővel. A gyermekkor saját nyelve a mese, amelyben a Mikulás, a Jézuska vagy az angyalka az ajándékozás szereplője. A gyerekek számára nem a bizonyíthatóság a lényeg, hanem az átélés, az a csendes izgalom, amit a várakozás hoz. Sokszor maguk a kicsik is összekeverik a szereplőket, mégis tökéletesen értik a lényeget: valami jó készül!
Természetesen egyszer eljön majd a pillanat, amikor a gyerekek megsejtik az igazságot. Sok szülő fél attól, hogy ez fáj majd nekik, ám a gyerekek sokkal rugalmasabbak, mint gondolnánk. Ha a szülő hangja megnyugtatóan meleg, és az üzenet lényege ugyanaz marad – szeretünk, figyelünk rád, fontos vagy nekünk –, akkor a varázs nem elvész, hanem átalakul: a képzeletbeli szereplőkből szép lassan a szeretet és az egymásra figyelés jelképei lesznek. Sőt, sok gyerek később kifejezetten büszke arra, hogy beavatták a „felnőttek titkába”, és örömmel válik ő maga is apró segítővé a kisebbek érdekében.
A csoda nem attól létezik, hogy elhisszük, hanem attól, hogy átéljük. És ha a gyerekek ezt otthon szeretettel körülölelve kapják, akkor a meséből egyszer csak szép családi emlék lesz.
Üdvözlettel: Szijjártó Gabi
[email protected]
