Kedves Gabi!
Március végén nyugdíjba megyek, könyvtáros voltam harmincöt éven át ugyanabban a nagyvárosi fiókban. A polcok tartalmát csukott szemmel felmondanám, tudom, melyik olvasónak milyen könyvet ajánljak, és azt is, ki mikor esik be egy rossz nap után „csak egy kis csendre”. A könyvtár nekem soha nemcsak munkahely volt, hanem a második otthonom.
Talán éppen ezért esik most olyan rosszul, ahogy az utóbbi hónapok alakulnak. A fiatalabb kollégák kedvesek ugyan, de valahogy mégis úgy bánnak velem, mintha már félig itt sem lennék. A megújulást hajtják: új programok, új dekoráció, mintha itt minden idejétmúlt volna.
Próbálom átadni, amit tudok, de közben érzem: már nem figyelnek úgy, ahogy régen. Kijavítanak olyan dolgokban, amikhez alig értenek, és szemlesütve lecserélik a régi klubjaimat gyorsabb, hangosabb, „fiatalosabb” ötletekre. Naponta érzem, ahogy kiszorulok, már a nyugdíjba vonulás előtt. Nagyon fáj, hogy nem kell az, amit én tudok: a lassú, figyelmes jelenlét, a türelem.
Tényleg én lennék a poros, ósdi bútordarab a sarokban?! Hogyan lehet ebből szépen és nem megkeseredve kilépni majd?
Üdvözlettel: Anikó
∗
Kedves Anikó!
A generációk közötti különbségek feszültsége számos munkahelyen érzékelhető. A fiatalabbak számára sokszor ösztönös a megújítási vágy, ebben érzik a fejlődést, az előrelépést, és néha sajnos tényleg fájóan keveset figyelnek a régi értékekre. A gond nem az energiájukkal és az új ötletekkel van, hanem azzal, hogy nem látják: amit ön tapasztalatnak, türelemnek és csendes odafigyelésnek hív, arra napjainkban, ebben az őrületesen felgyorsult világban nekik és a könyvtár látogatóinak is óriási szükségük lenne.
Szerintem két apró, de hatásos lépés elvezet a megoldáshoz. Az egyik: mondja el bátran, nem vádlóan a fiatal kollégáinak, milyen mellőzöttnek érzi magát mostanában. A fiatalokat általában sokkal jobban megérinti az ilyen őszinte, személyes hang, mint gondolnánk! Nem rosszindulat vezeti őket, sokszor csak hiányzik belőlük az a tapintat (most egy visszavonulás előtt álló munkatárssal szemben), amit majd az élettapasztalat tanít meg nekik.
A másik lépés a határok kijelölése: ön miben szeretne részt venni és miben nem az elkövetkező hónapokban? Legyen világos tere a fiatalok lendületének és az idősebbek bölcsességének egyaránt, mert ezek nem egymást kioltó, hanem egymást kiegészítő erők. Ha ezt a teret ön kéri, abból nem konfliktus, hanem tisztelet születhet.
Üdvözlettel: Szijjártó Gabi
[email protected]
