Megtartó családi rituálék
Van valami megnyugtató abban, hogy minden évben ugyanott áll a fa, ugyanúgy csillog a díszeken a fény, és ugyanaz a dallam szól a háttérben. A karácsonyi rítusokban nem csupán a megszokás, hanem a szeretet és a törődés él: ezek azok a pillanatok, amelyekbe a gyerekek belenőnek, és amelyekből később, felnőttként az emlékek megszületnek.
Kép: Balogh Géza kollégánk és unokája, Sámi – lesz kinek továbbadni a családi hagyományokat
Nagyapám kedvenc ünnepe volt a karácsony. Már december első napjától kezdve azt várta, mikor lesz végre szenteste, amikor összeül a család a csillogó, illatos fa alatt. Még abban az évben is így gondolta, amikor nagymamámat eltemettük késő tavasszal. Onnantól fogva alakult ki a rituálé, amin a 85. születésnapjáig semmit nem változtattunk.
December 24-én reggel, míg az apai nagyanyám a káposztás paszulyt főzte nálunk, a két unoka elment feldíszíteni nagyapó műanyag karácsonyfáját. Az évek folyamán annyi dísz gyűlt össze rajta, hogy nem volt már hely, ahová aggathattuk volna őket. A zöld ágakból semmi nem látszott, csak a csillogó gömbök, a százéves, kőkemény csokik, az ezüstgirlandok. Szólt a Kiskarácsony, nagykarácsony, csilingeltek a magnóban rendületlen, mi meg közben megittuk a forralt boros teánkat, elrágtuk mellé a (szigorúan narancszselés) szaloncukrot, és elindultunk a temetőbe.
Most is emlékszem, ahogy esett a hó, friss takarót húzott az utcákra, éreztem a fejemben az alkoholt, így belekaroltam nagyapóba. Ráhajtottam fejemet a vállára, beszippantottam szövetkabátja és arcszesze jól ismert illatát. Kalap és kesztyű is volt rajta, úgy festett, mint egy olasz filmsztár, vagy a maffiafőnök. Nevettünk, ahogy átkeltünk a zebrán, majd a temetőbe érve köszöntünk nagymamámnak, lesepertük a havat a sírjáról, boldog karácsonyt kívántunk, aztán hazamentünk megenni a káposztás paszulyt meg a mákos gubát.
Bodza kutyánk akkor még élt, így amikor a töltött káposztákat készítettük a sámlin ülve Mariska mamával, folyton odadugta nagy, szőrös fejét az ölembe. Mindig, mindenre kíváncsi volt, meg éhes is, az apróra vágott hús illata odavonzotta. Aztán a szentestére szánt narancsos kacsát bűvölte szakadatlan, állt a sütő előtt, és bámulta a gusztusosan piruló jószágot az üvegen át.
Azóta már mindegyikük meghalt, de a szüleimmel ugyanazt folytatjuk tovább, amit a régiek maguk után hagytak. Most pedig, hogy már újra gyerekek is vannak a családban, a mi feladatunk, hogy hagyományt teremtsünk.
Az emberi élet látszólag hétköznapi mozaikokból tevődik össze, reggel felkelünk, munkába indulunk, vacsorázunk, beszélgetünk, majd álomra hajtjuk a fejünket. Ám ezek mögött az egyszerű események mögött egy mélyebb, ősi dolog húzódik, maguk a rítusok, amelyek generációkon átívelve formálják kultúránkat, közösségeinket és személyes identitásunkat is. Ugyanakkor az ismétlődő, szimbolikus cselekvések nem pusztán hagyományok, de a társadalmi összetartás és az érzelmi stabilitás alapkövei is.
Az ünnepi rítusok eredete az emberi társadalmak korai történetével együtt született. A törzsek mindig is igyekeztek strukturálni az év körforgását, a természet és a társadalmi élet változásait. A repetitív, jelentéssel bíró cselekvések segítettek a bizonytalanság feldolgozásában, a közösség erősítésében és az egyensúly fenntartásában.
A karácsonyi rítusok modern formája – az adventi koszorú, a fényektől ragyogó fák alatti történetek mesélése, a családi sütemények elkészítése – pontosan ugyanazt a célt szolgálja: a biztonság és a kötődés érzésének megteremtését.
Egy gyermek számára ugyanis a karácsonyi szokások ünnepélyes élményt hordoznak, a várakozás örömét, a felfedezések izgalmát és a közös alkotásét. Amikor a szeretteikkel együtt izgatottan díszítik a fát, amikor közösen készítik a mézeskalácsot, vagy amikor először gyújtják meg az adventi gyertyát, nem pusztán szokást követnek, de kapcsolatot teremtenek a múlt ünnepeivel, a család történetével és a saját képzeletükkel is.
Frissen alakuló családként, kicsi gyerekekkel új feladat öröklődik ránk, megalkotni a saját ünnepeink szertartásait. Tervezésekor az első szabály örök, lassítani, és megélni a pillanatot. Így kezdődhet az ünnep már december 1-jén, az adventi naptár kis ablakainak felnyitásával, amelyek nap nap után egy új meglepetést rejtenek. A következő szertartás a közös díszítés, amikor a lakás lassan ünnepi tájjá alakul. A fenyőfa felöltöztetése nemcsak esztétikai élmény, hanem örökség is, ahol minden dísz, minden szalag egy történetet hordoz.
Az ünnep ízei és illatai is rítussá formálhatók. A mézeskalácssütés, a narancs- és fahéjillatú szoba, a forró csokoládé gőze mind olyan emlékek, amelyekhez a gyerekek érzelmi memóriája később is visszatér. A pszichológia szerint ezek az illatok és textúrák mélyen beépülnek az emlékezetbe, és felnőttként is képesek biztonságérzetet, otthonosságot nyújtani. Ezért is fontos, hogy a gyerekek ne csak szemlélői, hanem aktív résztvevői legyenek a rítusnak, gyúrják a tésztát, formázzák a kis figurákat, kenjék a cukormázat.
Az adventi esték egy másik ősi gyakorlatot is felidéznek, a történetmesélést. A meleg takaró alatt felolvasni egy karácsonyi mesét, vagy saját történeteket kitalálni nem pusztán szórakozás. A mesemondás az egyik legrégibb, velünk élő rítusunk, amely az emberi agy szimbolikus gondolkodását fejleszti, és közösséget épít. Végül, de talán a legfontosabbként a segíteni tanulás is a karácsonyi szokás része. Az adományozás, az apró meglepetések készítése, a rászorulók megajándékozása megtanítja a kicsiknek a nagylelkűség fontosságát is.
A karácsonyi rituálék tehát nem puszta megszokások, láthatatlan hidak a gyermeki képzelet és a felnőttvalóság között, hiszen segítenek észrevenni a várakozás csendes örömét, és értékelni az együttlét melegségét. A fa alatt álló gyermek emléke – a csillogszóró fénye, a mézeskalács illatával telt levegő, a saját kézzel készített ajándék átadásának izgalma – velünk marad egy életen át. És amikor eljön az idő, hogy mi teremtsünk otthont és ünnepet, ezekből az emlékekből építjük fel azt a szeretettel teli hagyományt, amelyet továbbadhatunk.
