Repül az idő

Ahogy múlnak az évek, sokunkban felmerül a kérdés: vajon miért érezzük úgy, mintha az idő egyre gyorsabban száguldana mellettünk? Gyermekként a nyár végtelennek tűnt, a percek lustán vánszorogtak, felnőttként viszont pillanatoknak érezzük az éveket. Pedig az óra nem jár gyorsabban – csak mi változunk. 

A témában ismert kutatások egyik legfontosabb magyarázata az újdonság varázsához kötődik. A gyerekek nap mint nap új élményeket gyűjtenek: első barátságok, első iskolai kalandok, első utazások. Az agy ilyenkor rengeteg friss információt dolgoz fel, részlet­gaz­da­gon rögzíti a tapasztalatokat – mintha csak egy film peregne. Ez a bőség lassítja az időérzékelést. Felnőttkorra azonban a világ ismerőssé válik: a napok ritmusa rutinszerű, a tennivalók ismétlődnek. Az agy kevesebb részletet ment el, „összenyomja” az élményeket, így az idő mintha gyorsabban telne. 

Ez a rutin nemcsak az időérzékelést torzítja, hanem valódi veszélyeket is rejt: fokozhatja a magány, a szorongás vagy a kognitív hanyatlás kockázatát. David R. Hamilton kutató az emlékek „felbontásáról” beszél: az újdonság nagy felbontásban, az unalom alacsony részletességgel íródik be. A dopamin – az öröm és tanulás vegyülete – szintén kulcsszereplő. Új élmények hatására szintje megemelkedik, ami lelassítja az idő szubjektív múlását; a monotonitás viszont egyszerre teszi unalmassá és utólag üressé a napokat. 

A jelenséget már a XIX. században is próbálták értelmezni. Paul Janet filozófus időelmélete szerint egy évünk egyre kisebb arányt képvisel az életünkből: míg egy ötévesnek egy év az élete ötöde, egy ötvenévesnek már csupán töredéke. Nem csoda, ha az idősebbek úgy érzik, mintha egyre sűrűbben érkeznének a születésnapok. 

A modern kutatások azonban tovább árnyalják a képet. Az időérzékelés erősen függ az emlékezettől és életminőségtől. Cindy Lustig pszichológus szerint a változatos élet gazdagabb emlékezettel jár, és lassabbnak tűnő idővel. Ha éveken át egyforma napok követik egymást, utólag úgy tűnhet, mintha egyetlen, hosszú, homogén időszak lett volna. Az agy biológiai órája, a cirkadiánritmus is változik az életkorral: pontatlanabbá válik, így kevésbé tagolódnak a napok. Ehhez társul a csökkenő dopamintermelés, amely érzelmileg szürkébbé teszi a hétköznapokat. 

A modern rohanás és multi­­tas­k­ing csak ront a helyzeten. Amikor állandóan több dologra figyelünk, agyunk nem képes mélyen rögzíteni a történéseket, így a nap végére úgy érezzük, szinte semmi sem történt. A stressz, a szétszórtság és a kevés alvás tovább homályosítja az emlékeket, és összefolyatóvá teszi az időt. 

Mégis van ellenszer. A tudatos jelenlét, a mindfulness, a változatosság keresése, az új élmények gyűjtése mind képesek „megsűríteni” a pillanatokat. Hamilton szerint az újdonság nemcsak a memóriát, hanem az idegsejtek képződését is serkenti, ami élénkebbé és emlékezetesebbé teszi az életet. 

Végül ráébredünk: az idő nem gyorsul – mi vagyunk azok, akik egyre kevesebb figyelmet szentelünk a pillanatoknak. És ahogy a tudósok is hangsúlyozzák: nem az idő repül el mellettünk. Sokkal inkább mi hagyjuk, hogy észrevétlenül elsuhanjon. De van választásunk. Ha új élményeket keresünk, ha megtörjük a megszokást, ha tudatosan figyelünk a pillanatra – az idő ismét lelassulhat.