Kedves Gabi!
Kívülről talán lustának tűnök, de belül inkább fáradtnak és szorongónak érzem magam. Halogatok mindent: az e-maileket, a számlák befizetését, egy orvosi időpont kérését, sőt néha még egy baráti üzenetre sem válaszolok azonnal. Nem azért, mert nem érdekel – épp ellenkezőleg. Pontosan tudom, mit kellene megtennem, mégsem mozdulok.
Tipikus helyzet: leülök a számítógép elé, megnyitom a dokumentumot, aztán hirtelen fontosabb lesz elpakolni a konyhát, rákeresni valamire az interneten, vagy „csak öt percre” megnézni a híreket. Közben végig ott zúg a fejemben: már megint nem csinálod; mi bajod van; más ezt rég elintézte volna. Estére pedig jön a bűntudat és az önutálat: miért vagyok ilyen, miért nem tudok normálisan működni?
Amikor végül rászánom magam, a feladat gyakran sokkal kisebb és könnyebb, mint amilyennek előtte tűnt. Ilyenkor még jobban szégyellem magam: ezt halogattam napokig?! Attól félek, hogy egyszerűen nincs bennem elég akaraterő, de belül érzem, hogy nem a lustaság az oka. Nem értem, mi történik velem.
Üdvözlettel: Eszter
∗
Kedves Eszter!
Ahogy olvasom a sorait, egyáltalán nem lustaság rajzolódik ki, hanem egy állandó belső feszültség. Mintha minden halogatott feladat mögött ott állna egy szigorú hang, amely már azelőtt számon kér, hogy egyáltalán belekezdene. Ilyenkor nem maga a teendő a nehéz, hanem az, amit közben – feltételezésem szerint – érez: a félelmet, hogy nem lesz elég jó; a nyomást, hogy már régen meg kellett volna csinálni; és a szégyent, ami akkor is megjelenik, amikor végül sikerül.
Ez a fajta feszültség akkor keletkezik, amikor egy feladat nemcsak feladat, hanem mérce is lesz: bizonyíték arra, hogy elég jók vagyunk-e, megfelelünk-e valakinek – akár saját magunknak. Ilyenkor a halogatás egy ösztönös hátralépés attól, ami túl sokat követel egyszerre. Nem a teendő súlya bénít meg, hanem az, amit hozzákapcsol: a gondolat, hogy nincs hiba, nincs lassúság, nincs kibúvó. Ebben a belső nyomásban nehéz elkezdeni bármit is.
Az önostorozó mondatok csak tovább növelik a feszültséget. Néha az is elég a kilendüléshez, ha nem az egész feladatot próbálja egyszerre „legyőzni”, hanem csak megteszi az első, egészen apró lépést; például egy e-mailnél megnyitja, elolvassa és leírja az első válaszmondatot. Így a feladat nem fenyegető heggyé válik, hanem járható úttá. Javaslom, adjon engedélyt magának a félkészre, a tökéletlenre, az ideiglenesre. Higgye el, jót tenne!
Üdvözlettel: Szijjártó Gabi
[email protected]
