Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Rovatát olvasva láttam, többször is foglalkozott kismamák ügyeivel. Magam is ötödik hónapban járó várandós nő vagyok, 27 éves. Többévi próbálkozás után kerültem áldott állapotba, nagyon nagy volt az örömünk férjemmel, és nagyon boldog mindkettőnk rokonsága is. Ami megkeseríti napjaimat, az a munkahelyem hozzáállása. Pontosabban: a négy kolléganőm közül kettő fanyalogva fogadta a hírt, amit néhány héttel ezelőtt bejelentettem. Azóta is megjegyzéseket kapok, az egyik pedig gyakran rágyújt a jelenlétemben. Tudom, hogy a rendeletek szerint egy légterű munkahelyen tilos a dohányzás, de itt, mivel a főnök is cigarettázik, nemigen tartják be a szabályt, illetve csak jó időben mennek ki az udvarra rágyújtani. Ha szólok, nagy kelletlenül kimennek, de már én restellek mindig szólni.
Ami még ennél is jobban bánt, az a főnököm, a cégtulajdonos viselkedése. Ő egy ötvenes férfi, három gyereket nevelt fel, s már két unokája is van. Mindig meg volt elégedve a munkámmal, jutalmat is adott, sokat dicsért, kifejezetten jóban voltunk. Most mégis sértetten jár-kel, nem szól hozzám, levegőnek néz, mintha árulást követtem volna el ellene. Amikor múltkor megkérdeztem, mi baja velem, csak annyit mondott, több lojalitást várt volna el tőlem. Én megértem, hogy a szülési szabadságra távozásommal gondot okozok neki, mivel sok időbe telik, mire valakit betanítanak a munkámra. De azért az életemet és az oly régen várt gyermekáldást mégsem igazíthatom a cég érdekeihez. Így hát, bármilyen rendes volt is velem régebben a főnök, már azon gondolkodom, hogy felmondok. Mielőtt ő rúg ki. Mindig ezen gondolkodom, sokat sírok.
Üdvözlettel:
Orsi

Kedves Orsi!
Mindenekelőtt: nem rúghatják ki, a törvény védi a várandós nőt! Sajnálom, hogy főnöke ily kevéssé megértő önnel szemben. (A két kolléganő pedig bizonyára az ő viselkedését látva engedi meg magának az undokoskodást.) El tudom képzelni, hogy gondot jelent, ha egy jól betanított, jól teljesítő munkaerő egyszer csak kiesik. De ez esetben nem máról holnapra következik be, hanem több hónap is áll rendelkezésre ahhoz, hogy kitalálják a megoldást. Különben pedig annak a munkaadónak, aki fiatal női munkavállalókat alkalmaz, mindig számítania kell ilyesmire. Ami meg az emberi vonatkozásokat illeti, elég szomorú, hogy főnöke, bár maga is apa és nagypapa, ilyen szívtelen. Vajon mit szólna, ha az ő feleségével, lányával bántak volna így?
Azt gondolom, nem érdemes magát emésztenie. Semmiképpen ne mondjon fel, válassza azt a megoldást, ami valóban nem túl lojális, de a kényszerhelyzet szüli: sürgősen menjen betegállományba. Orvosa minden bizonnyal kiírja, ha elé tárja helyzetét. A további szorongás, sírás, idegeskedés ugyanis árt a babának, akinek az egészsége mindennél fontosabb. Az otthon töltendő évek alatt pedig keressen új munkahelyet.
Üdvözlettel: