Hervadnak az orvosok

Doktor úr, a maga szíve sose fáj? – kérdezi a régi dal, igaz, szerelmi téren kutakodva. Az orvosok egészségi állapotát föltáró nemzetközi kutatások válasza viszont viszszarángat minket a földre: bizony, sok a baj szívtájékon. A negyven alatti doktorok halandósága alacsonyabb a lakossági átlagnál, a negyven év fölöttieké viszont szinte mindenütt magasabb. Kiugróan nagy az orvosok között a szív- és érrendszeri megbetegedések aránya, valamint az öngyilkosság.
A legfrissebb fölmérések – amit az Egyesült Államokban végeztek – csak megerősítik ezt. Különösen lehangoló eredményt hozott az USA hét orvosi egyetemén tanuló mintegy 4300 orvostanhallgató vizsgálata, amelyből kiderült: a medikusok felén már most jelentkeznek a kiégési szindróma tünetei, és minden tizedik egyetemista fejében megfordult az öngyilkosság gondolata. Pedig döntő többségük nagy reményekkel, segíteni akarással kezdi el a tanulmányait. S hogy mi az, ami ennyire lehervasztja a lelkesedésüket? A kőkemény vizsgák, a szigorú tanárok, az éjszakába nyúló, kimerítő fölkészülések, hogy a betegségekkel, emberi nyomorúságokkal való egyre gyakoribb és egyre élesebb szembesülésekről ne is beszéljünk. S noha a kiégési szindrómával vívó diákok több mint negyede saját erejéből küzdi át magát a nehézségeken, a kutatást végzők szerint ebben intézményesen is jobban kéne segíteni őket. Át kellene gondolni, hogy tényleg azt tanítják-e az orvosegyetemeken, amire a medikusoknak igazán szükségük van. És már a hallgatókat is rá kellene nevelni arra, hogy – csakúgy, mint a gyakorló orvosoknak – nekik is tudatosan kell törődniük a saját testi-lelki jólétükkel, hogy képesek legyenek fitten venni az akadályokat, és hatékonyan segíteni a rászorulókat.
Az amerikai fölmérésnek a már praktizáló orvosokat érintő igen beszédes eredménye, hogy a vizsgálatba vont onkológusok több mint fele szenved kiégési szindrómában. Amin aligha csodálkozhatunk, hiszen nekik igazán nem mindennapi nyomorúságokkal, kudarcokkal kell szembesülniük. Esetükben különösen is megpróbáló a hosszú munkaidő, a nagy felelősség, a gyakori krízishelyzetek, az alacsony jövedelem és az adminisztratív terhek. Mégis talán a legnagyobb stresszt a rossz helyzetfölismerés, a sikertelen kezelés és a daganatos betegek elvesztése jelenti.
Nincs ez másként Magyarországon sem, a kiégési szindróma erősen ostromolja a mi orvosainkat is. Az átlagosnál is jobban azokat, akik az Országos Onkológiai Intézetben vállaltak feladatot. Mint Kásler Miklós professzor, az intézet főigazgatója lapunknak elmondta: a sok szenvedés látványa, a halállal való gyakori szembesülés különösen megpróbálhatja, lehangolhatja az orvost, aki ráadásul még többet is dolgozik, mint nyugat-európai kollégája. Ezért úgy kell berendeznie az életét, hogy családja, barátai körében legyen módja helyreállni, fölfrissülni, magát orvosolni, hogy fizikailag és lelkileg egyaránt állja a megpróbáltatásokat.