Kinek mondjam el?

Sikeres vagyok, a szakmámban és a családi életemben egyaránt. Diploma, nyelvvizsgák, külföldi ösztöndíj után néhány év óta egy középnagyságú cég egyik vezetője vagyok. Házasságom is jól sikerült, megértésben élünk, két középiskolás lányomra is büszke lehetek. És mégsem tudtam elmenni a találkozóra, immár a harmadikat hagytam ki. A tizenöt évesre elmentem, de amint megpillantottam az osztályfőnöknőmet, úgy feltolult bennem a négy gimnáziumi évem minden bánata, megalázottsága, hogy a bankett után hetekbe tellett, míg visszanyertem a nyugalmamat.
Magas, nagyon sovány, szemüveges, fogszabályzós lány voltam, egyenes, világosszőke hajam mindig a szemembe lógott, kezemet-lábamat nem tudtam hová tenni. Már az első évnyitón kiszúrt az ofő, és valami rám tett gúnyos megjegyzéssel nevettette meg a fiúkat. És ez így ment négy évig. Otthon szigorú szülők neveltek, sehova nem mehettem, úgy öltöztem, mint egy hatodikos. De ők azért szerettek. Nem így az ofő, akinek szokása volt a három-négy leggyengébbel gúnyolódni. Orvosira akartam jelentkezni, de a tanárnő csodálkozva kerekre nyitotta a szemét: – Te, orvosira? Ugye viccelsz? – álmélkodott. Hát nem is mertem jelentkezni. Gazdasági területre mentem, és ez sikert hozott számomra. De még ma is fáj, hogy nem lehettem orvos. És hányszor eszembe jutott a gunyoros hangja, a lesajnáló mosolya! Ezért sem mentem el múlt héten a találkozóra. Pedig már nem vagyok sem vézna, sem fogszabályzós, sem mackónadrágos, és mégsem bírtam találkozni kamaszéveim megkeserítőjével. Mit gondol: nem volt ez megfutamodás?
Üdvözlettel: Klára

Kedves Klára!
Na és, ha megfutamodott? Gyávaságból vagy inkább önvédelemből tette? De azt hiszem, nem innen kell nézni az esetet. Meggyőződésem, hogy a rossz, pláne gonosz pedagógusnál senki sem tud többet ártani egy kamasz lelkének, önértékelésének, büszkeségének. Még több példát is elmesélt drágalátos ofője módszereiből, hozzátéve, hogy volt olyan osztálytársa, akinél ugyanez a piszkálódás egyik fülén be, másikon ki, fütyült rá. De önnel nem ez a helyzet. És éppen ezért nagyszerű, hogy ki tudta magát rántani a sárból, ahová a tanárnő betaposta, sikeres pályát futott be, boldog a magánélete. Erre gondoljon, és nyugodtan veregesse vállon saját magát.  Elmehetett volna, hogy szembenézzen vele, aki mára már bizonyára fogatlan oroszlán. De így is jó, hogy nem tette. Azzal az egy-két emberrel, akit látni akar régi osztályából, amúgy is találkozhat, az ofő meg süllyedjen el végre a feledés homályában.
Üdvözlettel: