Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Az elmúlt év igencsak eseménydús volt a családunk életében, hozott jót is, rosszat is. A legnagyobb vihart az kavarta, hogy kiderült, lányom miatt hagyta ott a családját egy férfi. Ez bizony nagyon megrázott minket, szüleit, ugyanis még arról sem tudtunk, hogy szerelmi kapcsolat van köztük. Miután egy kis városban élünk, persze nagy volt a botrány, mindenki véleményt formált, egyesek a volt feleség oldalára álltak, mások viszont őt hibáztatták a házasság elromlásáért. Én is ismerem az asszonyt, sajnálom is, hogy egyedül maradt az ötéves kisfiával. De hát természetesen kiállok a lányom mellett, már csak azért is, mert tavasszal megtartják az esküvőt a kedvesével.
Amiért írok: az élet úgy hozta, hogy több mint harminc éve egy munkahelyen dolgozom a volt feleség édesanyjával. Mindig nagyon jó kolléganői viszony volt köztünk, és még egymás családját is ismerjük. Most azonban ez a kapcsolat rendkívül feszültté vált. Márta értelmes nő, tudja, hogy én semmiről sem tehetek, talán nem is haragszik, de rám sem bír nézni. Még a köszönésemet is csak akkor fogadja, ha elkerülhetetlen. Ez így nagyon kínos és igazságtalan is, engem idegessé tesz, és biztosan őt is. Mit tegyek? Menjek oda hozzá, hogy bocsáss meg? De hát én nem vétettem ellene! Vagy vegyem tudomásul, hogy csak örök harag következhet? Ez megmérgezi a munkahelyi légkört. Meg aztán szeretem is Mártát, sajnálom őt a családi baj miatt. Nem tudom, mit tegyek.
Üdvözlettel: Anna

Kedves Anna!
Van egy mondás: ha nem tudod, mit tegyél, legjobb, ha nem teszel semmit. Ezt úgy alkalmaznám az ön történetére, hogy valószínűleg az idő oldja majd meg ezt a problémát. Márta keserűsége érthető, de persze az ön „ártatlansága” is világos. Kolléganője nyilván tökéletesen tisztában van azzal, hogy ön semmiben sem vétkes. (Más kérdés, hogy egy házasság felbomlásáért sohasem egyedül az egyik fél felelős.) Azt gondolom, idővel oldódik majd ez a keserűség is, és kolléganője megenyhül. Hiszen még csak egyéves az ügy.
De ha önt nagyon bántja ez a feszültség, alkalmat teremthet egy beszélgetésre, persze négyszemközt. Elmondhatja neki, amit nekem: hogy sajnálja a lányát és az unokáját, de nem szeretné, ha emiatt harag lenne önök között. Szívből beszéljen, ölelje át, hogy Márta érezze, igazi érzések vezetik. Ez általában jólesik az embereknek. Barátok valószínűleg nem lesznek többé, de egy normális, emberi-kollégai viszony újraépíthető.
Ha mégis elutasítóan reagálna, akkor pedig törődjön bele. Ne foglalkozzon tovább a témával, ne keresse őt, de ne is kerülje, próbálja meg elfogadni ezt az élethelyzetet. Mint mondtam, az idő előbb-utóbb úgyis meghozza az enyhülést.
Üdvözlettel: