Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!

Nagy elkeseredésemben írom önnek ezt a levelet. 22 éves lány vagyok, Dél-Magyarországon élek. A középiskolát elég rosszul kezdtem, aztán második év után ki is maradtam, de később elvégeztem estin, le is érettségiztem. Elég jó munkám is akadt, béreltem egy pici lakást, úgyhogy semmi gondom nem volt. Két éve megismerkedtem Lalival, nagy szerelem lett belőle. Alapjában véve jó fiú, de két évvel fiatalabb nálam, még most is csak húszéves. Amikor kiderült, hogy babát várok, ő is boldog volt, együtt tervezgettük a jövőnket. Közben szüleimmel is rendeződött a kapcsolatom, ők is mellénk álltak, bár anyukám szerint korai volt még a gyerekvállalás.

Én akkor haragudtam rá, de most már úgy érzem, igaza van. Mármint fele részben, mert én ma is érettnek tartom magam. De már a terhességem utolsó heteiben éreztem Lalin, hogy nyugtalan, nem találja a helyét. Amikor a kisfiunk megszületett, nagyon örült. De az átbömbölt éjszakák, a pelenkaszag, az anyagi nehézségek már meghaladták a tűrőképességét.

Ma a kisfiam egyéves, és van is apukája, meg nincs is. Lali gyakran napokig nem jön haza, azt mondja, a haverokkal van meg az anyjánál alszik. Akkor pénzt sem ad haza. Aztán hazahajtja a lelkifurdalás, fogadkozik, ölelget minket, esküvőről beszél, sokat játszik a kicsivel, és egy darabig nyugton van. Majd kezdődik minden elölről. Sokat veszekszünk. Ő azt mondja, nagyon szeret minket, csak fiatal még ehhez a családapa szerephez. Én is szeretem őt, de nagyon bánt a viselkedése.

Üdvözlettel: Evelin

Kedves Evelin!

Talán gorombán hat, de kénytelen vagyok azt mondani: ne csodálkozzon, hiszen egy 19 éves fiúnak szült gyereket. A nő, aki 21 éves, sokkal érettebb még a vele egykorú fiúnál is, nemhogy a fiatalabbnál. Ez nagyon meggondolatlan lépés volt. De most már itt van egy kisbaba, aki – mint hosszú leveléből megtudtam – nagyon sok örömet szerez önnek. Lali még egészen máshol tart az életútján… De mégis úgy látom, van remény. Az, hogy furdalja a lelkiismeret, hogy fogadkozik, hogy azért mindig hazatalál, azt mutatja, tudja, mi lenne a helyes. Az már más kérdés, hogy ön meddig viseli el, hogy minden felelősséget egyedül kell hordoznia, hogy olyan társa van, aki meg-meglép.

Ha van még némi türelme, azt javaslom, ne várja mindig veszekedéssel, szemrehányással, bármily nehéz ezt megállnia. Adjon magára, javasoljon néha közös programot, anyukája biztosan hajlandó néha vigyázni a kicsire. Ha Lali érzi, hogy nemcsak a közös gyerekük anyja, hanem az ő kedvese is, talán több lesz benne a hajlandóság a családi életre. Tartson még ki – de aztán, ha nem megy, tegye ki a pontot.
Üdvözlettel: