Kinek mondjam el?

Hazamentem, bezárkóztam a szobámba, egész este ki se jöttem, azt mondtam, fáj a fejem. Úgy éreztem, mindennek vége. Reggelig töprengtem azon, szóljak-e anyámnak, illetve jelezzem-e apunak, hogy mindent tudok. Legjobban az bánt, hogy apu úgy viselkedik, mint mindig, nagyon kedves anyuhoz meg hozzám is, mintha semmi sem történt volna. Soha egy hangos szó, de még vita sincs köztük. Ez a képmutatás fáj legjobban. Nem akarok ilyen hazugságban élni, de szólni is félek.
Üdvözlettel: „Szomorú lány”

Kedves Szomorú lány!
Megértem elkeseredésedet, valódi dráma, ha olyasvalakiben kell csalódnunk, akiben a legjobban bíztunk. Mégis azt mondom: semmiképpen ne szólj édesanyádnak. Láttál egy jelenetet, ami nem biztos, hogy a csalásról szól, bár nem áltatlak, nagy a valószínűsége. Azonban nem tudhatsz mindent szüleid életéről, lehetnek olyan összefüggések, amiket nem ismersz. Azzal légy tisztában: ha botrányt robbantasz ki, nem láthatod a végét. Leveledből úgy látom, hogy semmiképpen sem akarod, hogy a szüleid elváljanak. Márpedig ez könnyen bekövetkezhet. Kedves kislány, ne játssz sorsot, ne akarj igazságot tenni. Ha idősebb leszel, megérted, hogy a felnőttek – s így a szülők – esendőek, néha belesodródnak olyan dolgokba is, ami rossz, máskor meg játszanak a tűzzel, vagy éppen vigaszt, pótlékot keresnek. Esetleg bizonyítani akarnak valamit.

Hogy apukád viselkedése, szeretete nem változott, azt mutatja, nem akarja elhagyni a családot, továbbra is szereti a feleségét, a gyerekét meg pláne. Remélhetőleg csak egy kalandról van szó, ami nem változtatja meg a család életét. Ha te most hallgatsz, az nem hazugság és nem is képmutatás, hanem távolságtartás. Ne avatkozz bele, és ne is nyomozz édesapád után. Próbálj meg túllépni ezen a rossz tapasztaláson, és igyekezz majd te magad hazugság nélkül élni a felnőtt életed során. Ami alighanem most kezdődött el…
Üdvözlettel: