Másfél lábbal a földön állva

Derűs életszeretetét, kitartó jellemét a szüleitől és a szülőföldjétől kapta útravalóként. Az erdélyi Bélafalván született ifjú a családja dolgos mindennapjaiból rendszeresen kivette a részét. A talpraesett fiú kezébe az édesapja bátran adott kaszát, ahogyan rábízta a disznók, nyulak ellátását is. A háztáji mezőgazdasági munkán túl Zsolt saját elhatározásából nyaranta erdőn, mezőn dolgozott, hogy a megkeresett zsebpénzén megvehesse a ruháit, tanszereit az iskolakezdésre. Gyermekként megtanulta, hogy saját magáért­ csak ő tud tenni igazán. 
Az egyetemen szociológiát és vidékfejlesztést tanult. Majd a gondtalan ifjúsági évek után huszonkétévesen a közigazgatásban helyezkedett el. Kedvelte a munkáját, de a csekély keresetéből aligha futotta arra, hogy önállóan, a szülei támogatása nélkül boldogulni tudjon. A bátyja példáját követve úgy döntött, szerencsét próbál Angliában. Al­­maszedésre jelentkezett, de lelkiismeretes munkájának köszönhetően másfél év után termelésvezetőnek nevezték ki. 
Úgy tűnt, hogy egyenesbe jött az élete. De 2016-ban a bal lábán megjelent egy duzzanat. Kezdetben nem tulajdonított neki jelentőséget, mondván: majd elmúlik. Azonban pár hónappal később a dudor elviselhetetlen fájdalmak kíséretében látványosan nőtt. Zsolt továbbra is dolgozott, sportolt, élte a mindennapjait, miközben egyre erősebb fájdalomcsillapítókat szedett. A lábában érzett lüktető kínt a gyógyszerek mellett csak az érintett terület folyamatos jegelésével tudta elviselni. 
A szülőföldjén elment ortopédiai szakrendelésre, ahol diagnózis hiányában műtéti úton akarták felnyitni az érintett végtagrészt. Ebbe nem egyezett vele. Közben a fájdalmak miatt a tűréshatára annyira lecsökkent, hogy az egyébként végtelenül türelmes ifjú a legapróbb kellemetlenségre is dühösen csattant fel. Éppen ez hozta meg a szenvedés közepette a szerencséjét. Angliában, miután konfliktusba keveredett egy nővérrel az újabb adag fájdalomcsillapító miatt, felfigyelt rá egy orvos, és haladéktalanul ultrahang-, MR- és szövettani vizsgálatra küldte őt. 
Másnap érkezett egy nyugtalanító telefonhívás. Konzultációra hívták, amelyre kérték, hogy kísérje el őt egy hozzátartozója is, mert a diagnózis felzaklathatja. Ewing-szarkómát, rosszindulatú csontdaganatot fedeztek fel a lá­­bában. Azonnal meg kellett kezdeni a kemoterápiás kezelést. 
Bár a hír megrázta őt, az önsajnálat helyett inkább a felépülésre koncentrált. A kezelések egyéb rosszullétet (hányingert, gyomorfájdalmakat) nem okoztak nála. Szerinte két dolgot csinálhat ilyenkor az ember: sír vagy nevet. Ő az utóbbit választotta. Nem tagadja, hogy lelki mélypontjai azért akadtak a nehéz hónapokban. Például, amikor tükörbe nézve szembesült vele, hogy „most a halállal táncol”, vagy, amikor a kórházban az egyik-másik sorstársával másnap már nem találkozott. 
Négy hónap alatt a kezelések csökkentették a daganatot, de az továbbra sem szűnt meg teljesen. Elkerülhetetlenné vált a lábamputációs műtét. Zsolt pozitívan élte meg a beavatkozást, mert azzal végre búcsút mondhatott a fenyegető végnek. Amikor a családtagjai és ismerősei a hogyléte felől érdeklődtek, ő azzal a tréfával ütötte el a választ, hogy „már fél lábbal kint vagyok a kórházból”. 
Két hónap múlva megkapta az első tanulóprotézisét. Miközben járni tanult vele, rengeteget esett-kelt. Két napot használta, három napot pedig inkább a mankóira támaszkodva közlekedett. Mielőbb szeretett volna váltani egy robotlábra, amellyel ismét rugalmasan mozoghat. Egy közösségi gyűjtésnek hála, 2018-ban sikerült megvásárolnia a már mobiltelefonnal is programozható protézisét. 
Miután sikerrel vette az új akadályt, az kezdte foglalkoztatni, hogy miként tudna aktívan sportolni. A Spartan Race elnevezésű nemzetközi akadályverseny-sorozatot nézte ki magának, ahol az indulóknak a különféle távokon a nehéz terep mellett még számos akadállyal (mászással, zsákcipeléssel) is meg kell birkózniuk. 2018 augusztusában állt rajthoz először, amikor 7,6 kilométer távolság és 680 méter szintemelkedés várt rá. Csak egy megmérettetést tervezett, de ma már több mint hetven versenyt teljesített. 
A sport a mindennapjai része. Magáért csinálja, de ez nem jelenti azt, hogy kitartásával ne motiválna másokat is. Hat éve megalapította a Másfél Láb Egyesületet, hogy se­­gítséget nyújtson a sorstársainak az életminőséget jelentősen javító protézis megvásárlásában. Továbbá kedves barátjával, Tajti Bencével közösen létrehozták a Kettő Plusz Másfél Egyesületet, hogy érzékenyítő előadások által közelebb vihessék a gyermekekhez a mozgássérült emberek világát, és segítsenek a rászoruló fiataloknak. 
Véletlenek nincsenek – vallja a sportoló, aki minden vele történt eseményért hálás a sorsnak. Szereti a napjait úgy zárni, hogy „ma is tett valamit magáért vagy másokért”. Kapott egy új esélyt az életre, amelynek egy percét sem szeretné elvesztegetni…