Amikor a kéz beszél

Farkas Diána jelnyelvi tolmács 16 éves kora óta készült erre a pályára. Budapesten született, itt járt általános és középiskolába. Ezek után az egyetemen kínai nyelvet és Kelet-Ázsia-tanulmányokat végzett, most épp a doktori képzését csinálja. Gyakran kapja azt a kérdést, hogyan került kapcsolatba a jelnyelvvel, mi inspirálta, hogy ezt a hivatást válassza, de konkrét választ soha nem tudott adni erre. 

– Általános iskolában volt egy évfolyamtársam, aki hallókészüléket viselt, de jelelni, azt hiszem, sosem láttam őt – emlékszik vissza a kezdetekre. – A XIV. kerület határában, a Cinkotai úton van a Hallássérültek Budapesti Tanintézete, arrafelé talán több esélyem volt jelelő embereket látni az utcán, de ezek inkább sejtések. 16 évesen azonban már világossá vált számomra, hogy a magyar jelnyelv egy önálló nyelv, és hogy nagyon szeretném megtanulni. Erre két évet kellett várnom, mert a tanfolyamok mindig ütköztek akkoriban az edzéseimmel. A jelnyelvet végül a Hallatlan Alapítványnál kezdtem elsajátítani, az alapoktól egészen a tolmácsképző elvégzéséig. 

– Órák után néha sírva mentem be a tanterem végéből nyíló irodába, hogy ez nekem nem megy, nem vagyok elég ügyes hozzá, miközben ez egyáltalán nem így volt. Ma már tudom, hogy a nehézsége és szépsége is egyben ennek a nyelvnek, hogy nem tanulható klasszikus módon. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy nyelvet csak hallás után sajátíthatnánk el. 

Ahogy Dia mesél róla, az első – sőt a második – tolmácsolása is felejthetetlen volt, de egészen más okból. Az elsőn derült ki például, hogy elájul a vérvétel látványától. Körülbelül 22 éves lehetett, amikor egy siket ügyfelet kísért végig egy egészségügyi kivizsgáláson. 

– A vérvétel közben a doktornő folyamatosan beszélt a kliensemhez, én az ágyával szemben állva végeztem a munkámat – meséli. – Már vége volt a beavatkozásnak, amikor éreztem, hogy elgyengülök és leszűkül a látóterem. Az volt a szerencsém, hogy a doktornő látta, valami nem kerek, és alám gördítette a székét, mielőtt elájultam volna. Arra eszméltem, hogy a lábamat felemelve szólongat. Folytattam a munkát, de sajnáltam az ügyfelet, hogy látnia kellett, ahogy a tolmácsa elájul. A második alkalom egészen más miatt maradt emlékezetes. Egy fiatal pár ment hallókészülék-illesztésre, ahol az egyikük akkor viselt először ilyen eszközt. Akkor jött rá, hogy ha a toll végiggurul az asztalon, annak, bizony, hangja van. Az addig soha meg nem tapasztalt élménytől könnyek szöktek a szemébe, és végül mindketten pityeregni kezdtek. Nagyon megható pillanat volt. 

Dia elsősorban oktatást vállal, de ahogy mondja, az élet minden területén szükség lehet tolmácsra, legyen az munkavállalás, munkahelyi vagy céges összejövetelek. Az egészségügyben, a fent említett történet után, jó ideje nem dolgozik. 

– A szakma legnagyobb kihívása azonban nem (csak) a tartalom átadása, hanem a váltásra való képesség. Egyetlen nap alatt akár három-négy teljesen különböző helyszínre is el kell jutnom, különböző ügyfelekhez, különböző témákban. Ilyenkor minden helyzetben másképp kell kommunikálni, meg kell találni a közös hangot az ügyféllel. Nemcsak a nyelvet kell ismerni, hanem azt is, hogyan használja azt az illető. Ezenkívül itt van még a „mindenhez is érteni kell” típusú nyomás. Volt példa arra, hogy egyetemista mellé egy jogi tantárgyra csöppentem be, ahol a tanár jogi kifejezésekkel dobálózott. Azt is meg kellett oldani. 

Bár Dia az évek során rengeteget tanult a hallássérült közösségtől – kulturális, társadalmi és szemléleti értelemben is – ha egy dolgot kellene kiemelnie, továbbra is a nyelvet említené elsőként. 
– A jelnyelv egészen különleges. Nemcsak a kommunikáció formája más, az egész gondolkodásmódot más irányba tereli. Egy olyan izgalmas nyelvi világ ez, amelynek a kreatív megoldásaira a mai napig újra meg újra rácsodálkozom. 

Bár dolgozott korábban nyelvtanárként is, és jól ismeri, milyen tanulási folyamaton mennek keresztül a nem anyanyelvű diákok, mégis határozottan vallja: jelnyelvet tanítani csak annak anyanyelvi használói tudnak igazán hitelesen. 

– A hangzó nyelveket sokszor épp azok a tanárok adják át a legjobban, akik maguk is megtanulták az adott nyelvet. Hiszen értik, hol akadhat el a tanuló, mert ők is végigmentek ezen az úton. De a jelnyelv más. Az nem egyszerűen egy nyelv, hanem egy közösség élő része. Ereje messze túlmutat a kézmozdulatokon. 
Dia egyik meghatározó élménye Kínához kötődik, ahol egy kutatási projekt kapcsán több siket emberrel is sikerült kapcsolatot teremtenie – annak ellenére, hogy a beszélt nyelv teljesen eltért. 

– Az volt a lenyűgöző, hogy bár mindenkinek megvan a saját nemzeti jelnyelve, a vizualitásuk miatt mégis sokkal könnyebben lehet kapcsolódni. A jelek, a mozdulatok, a testbeszéd összehangolása lehetővé tette, hogy interjút készítsek velük. A hangzó nyelvek ebben elválasztottak volna minket – a jelnyelv viszont összehozott.