Mosolyából mindenkinek jut

Bármily apró, rutinvizsgálatról, kezelésről, beavatkozásról le­­gyen szó, a kórház rideg falai közé többnyire félelemmel lépünk be. Ilyenkor mindannyiunknak jólesik a segítség. Főleg, ha azt egy mosolygós nővértől kapjuk. Hajnalka minden beteget üdvözléssel fogad, majd bemutatkozik és elmondja, hogy „a nappalos műszakban én fogok vigyázni önre”. A vele egykorú betegeknek felajánlja, hogy tegeződjenek. Ez jelenti az egészségügyi intézménybe érkezőnek a második, megnyugvást hozó sóhajt. Az Orosházi Dr. László Elek Kórház és Rendelőintézet fül-orr-gégészeti osztályán dolgozó ápolónő egy igazi energiabomba: jön, segít, beszél, mesél és nevet. Közvetlen, vidám személyisége gyógyírt jelent a mű­­tétre váró betegeknek, az ágyban fekvő lábadozóknak, akárcsak a hozzátartozóknak. 

– Nincs recept arra, hogyan kell jó nővérnek lenni. Zsigerileg bennem lakozik a gondoskodás, a szeretet, a mások felé való odafordulás, amelyeket a felmenőimtől kaptam örökségül. A családunk rendkívül összetartó. Felnézek a szeretteimre, miattuk válhattam olyan emberré, aki ma vagyok. A szüleim mezőgazdaságból boldogultak. A vidék íze-illata, emlékei egy életen át elkísérnek: a disznótorok, a főzések-sütések, vagy amikor lapoztam a Kalendáriumot. A nagyszüleim rendszeresen járatták a Szabad Földet. Milyen büszkék lennének most rám! – érzékenyül el egy pillanatra az elhivatott ápolónő, aki leginkább egyszerű vidéki asszonyként jellemzi magát. 

Az előbbieken túl egy korai meghatározó élménye még inkább az egészségügyi szakma felé terelte. Nyolcévesen, amikor hazafelé tartott biciklivel a nagymamájától, egy garázsból kitolató gépkocsi elütötte. Eltört az orra és az állkapcsa. Bevitték az orosházi kórház fül-orr-gégészeti osztályára, oda, amely intézmény később első munkahelye lett. Huszonkilenc év után sem vágyik máshová, innen szeretne majd nyugdíjba menni. De időzzünk egy pillanatra az ottani betegélményeinél! 

– Az orromat feltamponozták, előtte parittyakötés. Sírós, „nebáncsvirág” kislányként üvöltöttem az anyukám után, aki nem maradhatott bent velem. Az egyik nővér erőszakkal megtömött tejeskávéba mártott kiflivel – ennek illatától máig feláll a szőr a hátamon. A másik ápolótól, Edit nénitől ellenben sok szeretetet kaptam: az ölébe vett, ringatott, kézen fogva sétáltunk a folyosón. Rá akartam hasonlítani – meséli. Később a jelentkezését a hódmezővásárhelyi egészségügyi szakközépiskolába adta be, az érettségit követően pedig Makón szerezte meg a felnőttszakápolói képesítést. A helyi kórházban végezte a gyakorlatát, a belgyógyászaton. Marasztalták volna a fiatal és lelkes ápolót, de őt mégis hazahúzta a szíve Nagyszénásra. Így jött képbe végül az orosházi kórház. 

– Akkor már nem a félős kislány lépett be az osztályra, akit annak idején a balesete után ápoltak, hanem tudtam, ott nekem derekasan helyt kell állnom. Nehezen viseltem, hogy a hároméves gyermekeket kell megszúrnom tűvel. Akkor Adél, a mentorom azt mondta, hogy azért tegyem meg, mert azzal segítek nekik. Az élet törékenységével való szembesülés számomra máig megterhelő, egy gégedaganatos beteg elvesztése után napokig őrlődöm. De mindig megnyugvást hoz a kavargó lelkemben az empatikus, együttérző kollégák tá­­mogatása. Fontos szerepet játszottak abban, hogy jó nővérré válhattam. 

– Az életkor nemcsak a lelkemen szépített, magabiztosságot is adott: már nem „remegő kézzel” szúrom be a branült (vénában hagyható, tűvel bevezetett műanyag cső – a szerk.). A feladataim közé tartozik a műtétes betegek előkészítése, a beavatkozás után lévők fogadása, az utókezelésben segédkezés, a vérzéscsillapítás, a vérnyomás- és a pulzusmérés, az ápolási dokumentáció előkészítése. El kell nyernem a gyermekek bizalmát, amely érdekében szoktam nekik vicces történeteket mesélni, de a kalóz macskás ápolói ruhám és a színes papucsom is tetszést arat. A szülők mellett is igyekszem támogatóan állni, amikor a műtőig kísérik a gyermeküket, de ott el kell engedniük őt egy rövid, ámbár számukra végtelennek tűnő időre – mesél munkája mindennapjairól az ápolónő, aki két műszakban, tizenkét órás váltásban dolgozik. 

Az éjszakai munkavégzés, az ünnepek alatt a kórházban töltött idő megterhelő, akárcsak az, hogy rendszerint hajnali fél négykor ébred, hogy beérjen Nagyszénásról Orosházára dolgozni. De, mint mondja, mindig figyelni kell a betegekre, türelemmel, empátiával fordulni feléjük, mert az ápolónak ez csak pár pillanat az idejéből, de az ágyban fekvőnek sokat jelent. S úgy igyekszik vigyázni rájuk, gondoskodni róluk, mintha a saját hozzátartozójával tenné, vagy ahogyan az ő lelkének is jólesne. 

Mi a titka? A támogató munkahelyi csapaton és pozitív visszajelzéseken (2012-ben egyébként a Rich­ter Aranyanyu Díjat is megkapta) túl az, hogy tudatosan odafigyel a lelki kikapcsolódásra, töltekezésre. Sokat olvas, pihen a nagyszénási, hatalmas, gyümölcsfákkal teleültetett kertjükben, játszik a berni pásztor kutyájukkal, időt tölt a szeretteivel. 
A családja sok terhet levesz a válláról: édesanyja rendszeresen finom főztjével kedveskedik, a férje, ha csak teheti, beviszi őt dolgozni. Lányuk, Panni már egyetemre jár, Veszprémbe, de mindannyiszor örömmel várják haza őt. Hajni ezekből az otthoni élményekből, szívének kedves pillanatokból erőt merítve tud mások felé érzékenyen odafordulni. S amennyit segít a betegeknek, ugyanannyit vissza is kap tőlük egy örömöt sugárzó mosolyban, egy hálás mondatban, emberi jóságban és viszonzott szeretetben. Ez az, ami miatt huszonkilenc év múltán is örömmel megy be dolgozni.